Lélekünnep - Palya Bea koncert

Van itt egy nő, aki énekel a színpadon.

Hallom, tökéletesen intonál, szárnyal a telt, erős hang, érzéseket visz magával és láthatatlanul kapcsolódik mások életébe, érzéseibe, hogy fölkavarja, megrázza őket egészen addig, míg ki nem szakad belőlük a bánat, ki nem buggyan a könny, hogy aztán körbesimogassa a hang, mint egy anya, vagy egy szerető, ki semmit sem kérdez, csak van. Máskor meg ez a hang felvidít, szemtelenül odavág, vagy csábítóan körbefon, felébreszti az életet, a vágyakat és azt kiáltja a világnak: Nézzétek ilyen, meg ilyen, és ilyen is vagyok! És nem szégyellem magam miatta. 

Néha dobolni is szokott, aztán meg táncol, szinte extázisban, és utána fél perccel tökéletesen belép, és tisztán tartja a hangot. Él a színpadon. Odaadja magát, kitárulkozik, felolvad. Lentről úgy tűnik, mind együtt zenélünk ezzel a kivételes nővel, vele és számára nagyon kedves és tisztelt zenészeivel. Mi is sikeresek és megbecsültek leszünk egy pillanat alatt, együtt lélegző közösség. Adunk és kapunk, megosztjuk egymással az alkotás és befogadás tüneményét.

Koncert után lehet vele találkozni, közel kerülni, beszélni. Még mindig ugyanolyan, kedves, közvetlen, és hálás, még első személyes találkozásra is. Megölel, szelfihez pózol, aláír rendületlenül. - Jaj, de jó, hogy jöttök! 

Aztán hazamegyünk, ő is, mi is. Hétköznapok jönnek, dolgozni megyünk, mosogatunk, cikket írunk, énekelünk. Van, hogy megpróbáljuk elviselni az elviselhetetlent, kitalálni, hogyan varázsolhatnánk nem csak elviselhetővé, de örömtelivé is és közben ez a hang kísér minket. Elkísér a munkába,  a kétségbeesett sírásba, mikor senkire sem számíthatunk, a hang ott zeng. Elkísér a boldogságba és a közelgő ünnepvárásba, bárhova megyünk, a hang már ott van bennünk. 

Alkotásra késztet, bátorít és felemel. 

Mindenkinek mást súg, nekem azt, hogy nem vagy egyedül.

Palya Bea koncert, az  Akváriumban - 2017. 11. 25.

Fotó: Szoba kilátással, Elkísérlek, 2017

Vers

Vajon mire jó

Sokszor nézem a szomszédos panel tetején
a szirénákat és az antennák erdejét.
Csönd van.
Szeretem, ahogy a fény
körbeöleli ott legfelül azt a kis építményt,
talán a lépcsőház vége lehet...
Vajon mire jó ez nekem...
Igen,  alatta az óriási ablakok egyenletes ritmusban
sorakoznak lefele és
legalul
ott a kapu.
Kora délután.
Az erkélyek most oldalról kapják a fényt
és tökéletes átlókat rajzol az árnyék
a fakult sárga téglalapokra.
Nem értem, miért, de megnyugtat a látvány.
De tényleg,  mire jó, elmondanád?
Tél van.
A ház fölötti kékben ezüstösen csillog három sirály, ahogy épp fordulnak...

Mindig félek, mi lesz holnap.

Csepel, 2017. január 7.

Fotó: Yener Torun

Élet Velencén

Mottó: 

"A lustaság szellemi fejlődésünk bilincse. Három típusa jelent komoly veszélyt. Az első a tétlen ember lustasága, amely a dolgok halogatásához vezet. A második a kishitűség lustasága, amely kétséget táplál bennünk a képességeinket illetően. A harmadik pedig a ragaszkodás lustasága, amely nem enged elszakadni minket rossz szokásainktól, negatívumainktól." 

Őszentsége a Dalai láma

Fotó: Klein Kinga

Kiléptem megint a mókuskerékből. Elindultam és már a zónázó vonat kis terce mágikus nyugtató erővel hatott rám. (Milyen régen figyeltem így a zenére. Mennyire hiányzik az is!) Sőt rögtön, ahogy a kapun kiléptem, vagy talán már otthon, mikor tudtam, hogy ma egész mást fogok csinálni mint eddig. Szóval megváltozott tudatállapottal sétáltam már a vonathoz is. Különleges kíséretet nyújtott ehhez a szikrázó napsütés, de a lényeg bennem van: nem hagyom, hogy bármi is zavarjon. Ez nem valamiféle erőltetett akarás, hogy jól érezzem magam, mondjuk inkább egyfajta meditációnak. 

Hagyom hogy hasson rám a világ: befogadom vonatzakatolást tatam-tatam-tatam, közben szomszéd ülésen ülő nénik csipkelődését egymással, és érzem a nap melegét az üvegen keresztül. Idetolakodnak a hétköznapokból jól ismert szorongató gondolatok is, bűntudat, félelem, szégyen, de szélnek eresztem őket, ma valahogy nem akarnak maradni. És micsoda romos házak az út mentén! A kedvenceim. Később a megérkezés egy ismeretlen faluba, a helyiek buszra szállnak és elindulok a Fő utcán. Kutyák ugatnak, a temetőből óriás, öreg fa magaslik. "Tanulni kell. A téli fákat..." Régi villák, aztán modern házak, Vörösmarty bronzba öntve és első világháborús emlékmű a parkban. Minden természetes, ismeretlen és vonzó, pedig semmi különös, egy falu a sok közül. Aztán egyszer csak felcsillan az út végén a víz, egy darab ég a földön és nem várt izgalom fog el. Ide vágytam, ide készültem és mindjárt ott leszek. Hihetetlen, de bizseregni kezd a gyomrom, mint régi randikon, mikor megláttam  a fiút messziről ott állni. Szeretem ezt az érzést, ezt a pár-pillanat-és-odaérek hangulatot. Megállok és messziről nézem a tavat. Ide jöttem, itt vagyok otthon, minden rendben. 

Finom homokba merül a cipőm, elérek a vízhez és leülök. Nézem, ahogy a víz összeér az éggel. Kár, hogy nem tudok verset írni, vagy festeni. Festeni talán még megtanulok... Nem tudom szavakba foglalni ezt az érzést. Földet érés. Hazatalálás. Megérkezés. Csillog a fény vízen, gyönge szellő fúj, nincs teljes csend, de minden ide tartozik, ehhez a pillanathoz. A bezárt lángosos bódék, a sétáló anyukák a hisztiző kisgyerekekkel, a visszatükröződő fény játéka a cölöpökön, a víz hangja, ahogy szelíden nekiütődik a betonpartnak. A nád susogása és bólogatása a szélben, mintha a nappal beszélgetne. A parton elhagyott óriás szocialista építmény "Szovjet irodalom" felirattal, mellette évek óta rozsdásodó munkagépek piros, sárga és zöld színük volt valaha. Kicsit arrébb a nemrég átadott vadiúj korzó épülete. Ellentmondásosságukban is összeillenek. Talán a víz köti össze őket... Valahol felbőg egy munkagép, felújítanak egy part menti sörözőt.

Idetartozom én is. Én, aki még sosem jártam itt. Tényleg, még nyáron sem. Aztán lemegy a nap, csodás színekkel ajándékoz meg és folytatódik ez a furcsa nap a vonaton, ahol a fiatalok egymással évődve hangoskodnak mellettem. Pont úgyanúgy, mint idefelé a nénik, csak más iránypontokkal... 

Bennem pedig zeng minden. A nap, az ég, a nád, a víz, az élet. 

Az élet Velencén.

Fotók: Klein Kinga 

Téli fények dicsérete

Emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Megvilágít és sötétben hagy. Felmelegít és tovatűnik. Láthatóvá tesz és elvakít. Messziről jön, fényévekről, máskor csak kinyújtod a kezed érte és téged szolgál. "Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom;..." Remény a sötétben, biztonság a félelem ellen. Tűz, világos és meleg. Gyertyák, mécsesek, lámpák, kandallók mind meghitt, vigasztaló fényt árasztva a téli sötétségben és hidegben. Otthonunk bármely zugában, városokban és falvakban kint és bent egyaránt.

Szeretem a téli, esti fényeket - nem csak Karácsonykor.

Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15,