 |
| Calliope Karvounis |
Tengerparti ház a világtól távol. Saját partja van a háznak, hallom az óceán zúgását. Egy ágyon fekszem a part és a ház között, ágyam alatt homok. Betakaróztam kicsit, mert hűvös van. Most nagyon jó így, ha kinyitom a szemem látom a nagy vizet, amint összeér az éggel és a hullámokat, amint rövid időközönként partot érnek aztán visszahúzódnak az óriás víztömegbe. Tudom és érzem, hogy ez az örök mozgás. Egyedül vagyok. Kezem a homokban motoszkál, peregnek a szemek az ujjaim között. Mintha a tenger vigyázna rám, megnyugtat a hang és látvány. Még jobban bebugyolálom magam a könnyű takaróba, fészkelődöm kicsit. Senki sem zavar. Minden, amit hallok, látok, érzek: lecsitít, elringat, megnyugtat. Nem fog jönni senki, nem akar tőlem semmit, azt csinálom, amit akarok, addig fekszem itt, amíg jólesik. Nem kell semmi, legfeljebb egy finom limonádé. Itt is van mellettem, a pohárban szívószál citrom- és narancskarikák, illatos zöld gyógynövények. Nem hiányzom senkinek és nekem sem hiányzik senki. Nem bántok senkit azzal, hogy itt vagyok. Aki szeret tudja, hogy most erre van szükségem, nem haragszik, mert szeret. Nincs rám szükség és ez is jó érzés, megy az a világ nélkülem is. Nem kell mindenképpen pénzt keresnem. Nem kell emberekkel beszélgetnem, mikor nem akarok és feltétlenül szükséges dolgokat intéznem, mikor nincs kedvem rá. Itt élek, egybeolvadtam a tájjal; a földdel, a vízzel és a levegővel, az összes színükkel és hangjukkal, ami valaha volt vagy lesz. Nem gondolok semmire, csak erre. Annyi ideig, amíg jólesik. Most el sem tudom képzelni, hogy egyszer majd aktív leszek, de ez sem zavar. Jó itt, így most. Talán örökre...
