Oldalak

2017. 06. 25.

Világmegváltó semmiségek - Repülni újra


Rengeteg izgalmas dolgot éltem meg az utóbbi három évben. Kinyílt a kalitkám ajtaja, mely egyben a világ kapuja is. Kitárult ez a kapu a világra és én félelemmel és kíváncsisággal egyszerre átrepültem rajta. Egyáltalán repülni kezdtem újra.
Azóta észreveszem a lehetőségeket, talán most már túl sokat is. Egyre tudatosabban élem az életem a mostban, odafigyelek a gondolataimra, igyekszem pozitív maradni. Hirtelen tele vagyok meg nem valósított ötletekkel, amelyekről tudom, hogy csak egy elhatározás és valóra váltom őket. Mintha egyre több lenne belőlük, nem tudom melyiket válasszam. Kinyílt egy kapu bennem is. Bejegyzések indulnak meg bennem bármelyik pillanatban. Gyűlnek ezek a töredezett gondolatfoszlányok. Cipelem őket nap, mint nap. Gyűlnek a vázlatok itt a blog fiókjában és a kis Bomo Art füzeteimben,  bejegyzés pedig hónapok óta nem született. Ez itt az első.
Valamelyik hétvégén elértem a mélypontot.  Még mindig valami jövőben bekövetkező pozitív történésre várok.... Múltkor már leírtam, nem várok tovább. 
Nem lehetne, hogy életem minden napját élvezzem?  De legalább minden napban legyen meg az az érzés, hogy van értelme, hogy előre visz.
Legyen harmónia,  bölcsesség és tudatosság minden egyes napban!
És Nina Simone.


Képek: Szoba kilátással, Pinterest


2017. 06. 08.

Világmegváltó semmiségek

Tele van a fejem gondolatokkal,  lehet ezért is fáj gyakran.  Szétfeszíti a koponyám a sok marhaság és zsenialitás, de soha nem tudom,  melyik melyik. Vártam,  hogy történetté kerekedjenek, bölcsességgé váljanak bennem és majd akkor leírom őket. Nem várok tovább.  Leírom őket így tökéletlenül,  mint töredezett gondolatfoszlányok. Hátha így jobban meglátom majd bennük a lényeget.  Elvezetnek valahová, ahol megtörténik,  amire vágyom. Vagy egyszerűen ez lesz az,  amire vágyom. Az alkotás folyamata. Töredezett,  tépelődő, keresgélő, de valamit létrehozó cselekvés.
Írtam mindezt 2017.  június 8-án reggel,  Budapesten munkába menet a héven és az utcán menet közben.

2017. 03. 26.

Felnőtt romantika

Radák Eszter: Négy évszak - ha egyáltalán még van olyan c. kiállításán jártam tegnap a Virág Judit Galériában.


Amikor évekkel ezelőtt először láttam egy magazinban Radák Eszter képeit, rögtön éreztem, hogy közöm van hozzájuk, de nem gondoltam, hogy mélyen érintenének. Lakásbelsők voltak a fotókon, akkoriban kezdtem a blogot és szerettem volna bemutatni a képeit, de végül nem került rá sor, mint annyi minden másra sem, amit terveztem. Most viszont végre testközelből láthattam vásznait.
Hogy is mondjam, hogy ne legyen giccses...? Első érzésem, hogy valami érett, bölcs mégis rózsaszín és meseszerű világba léptem, melynek alapja a derű, a mély nyugalom. Jó lenne mindig itt! Imádom. Milyen bátor-színes itt minden, rózsaszín-lila-narancs, világoskék, türkiz-kék, sötétkék, élénk és pasztell egyszerre, határozott, kontúros, egyértelmű. Itt a felnőtt romantika, amire vágytam! Csodás elmerülés egy enyémhez közeli létezésben, szemlélődöm.  Mintha vízcsobogást hallanék, lennie kell itt valahol egy magnónak, ahonnan ez jön. De nincs, csak ez a kis készülék zúg itt a sarokban. Nem érdekes, én vízcsobogásnak akarom hallani... hiszen itt vannak a vízpartok. Egyedül vagyunk, nem zavar senki.  Aztán egyszer csak, ahogy gyönyörködöm a természet és a tárgyak gyermeki egyszerűségében, előtünedeznek a titkok, melyek az apró ezerszínű ecsetvonások mögött rezegnek. Rejtélyek, melyek ismeretlen dolgokat hozhatnak, mégsem félek, sőt kalandok borzongását adják hozzá a mozdulatlan helyszínekhez. Számomra határozottan belső táj ez, a felszín alatt rejlő megfejtendő érzetekkel. Az egész hozzám ad, feltölt aztán a festmények címeinek elolvasásával elbizonytalanít és felráz. Most akkor mi ez? Önkritika? Gúny? Figyelmeztetés? 
Minden kép a címmel együtt teljes és egész. Tetszik, hogy játszik velem és hagyom, hogy hasson rám. Lázasan kutatok a gondolataimban, megkérdőjelezem a kiállításra belépve érzékelt benyomásaimat, aztán újra lenyugszom. Minden a helyén van, most már biztos, hogy nem véletlenül szeretem ezeket a képeket. Olyanok, mint egy vezetett meditáció, biztonságos körülmények között merülhetek rég elfeledett mélységekbe, ahonnan feltöltekezve térek vissza.  Valami fontos csomagot hozok magammal. 
Nem tudom leírni, mi van benne, de határozottan az enyém és több lettem tőle. 

Radák Eszter: A romantika, lássuk be, nemcsak a harmincas férfiaknak lehet ijesztő...

Radák Eszter: Szép, szép, szép, csak az a bibi, hogy ha jók kihasználom a wellnesst mindig beteg leszek...

Radák Eszter: Vendégháznak oké, szépen kipofozták, de régen hova rakták az emberek a cuccaikat?





2017. 03. 18.

Nagyon

Csodálatos érzés, ha belül minden rendben megy. Pont olyan, mint amikor szeretve vagy. Ha nincs éppen senki nagyon közel, aki ezt megteszi, hát lehetsz önmagad. Talán majd megérkezik az másik is. Majd. Addig is nem történik semmi különösen világraszóló csak telnek a hétköznapok, úgy ahogy annak lennie kell. A régen félelmetesnek érzett problémák most inkább inspirálnak. A napok derűsek, összefonódsz a világgal, szerves része vagy. Telve vagy erővel, derűvel, elfogadással. Minden nap új, izgalmas kihívás.  Készen állsz az életre, bármit is jelentsen ez. Ha hibázol, ha elkeseredsz, nem zuhansz már a poklok legmélyére, nem támad üresség a szívedben és nem érzed magad elhagyatva, egyedül a világon. Ehhez persze érezned kellett valamikor, hogy valaki igazán szeretett. Úgy értem, valóban érezned kellett és ez sokkal több mint gondolnád. Hiába próbált szeretni, hiába mondta, hogy szeret, vagy a társadalmi közmegegyezés szerint evidens,  hogy szeret,  hiszen ő szült téged,  ha te nem érezted, ha blokkolva van benned ez az érzés, akkor nem tudod mi van.  Mégis ha meg tudod találni, elő tudod keresni ott, azt a mélyben szunnyadó érzést, akkor is, ha sok-sok munkába kerül. Rengeteg keresgélés, bolyongás elvarázsolt, sötét,  félelmetes erdőkben. Ezeknek az utazásoknak látszólag semmi köze ahhoz az érzéshez, csak mész, mert keresel, vagy mert valami nem stimmel, aztán meg azért mert rájössz, nem a saját életedet éled. MIÉRT? Mi történik? És a sok-sok keresés, rémült kapkodás után egyszer csak azt érzed: hiszen már megvan. Mint amikor felérsz a hegyre, mélyen beszívod a friss levegőt, beszkenneled szemeddel  a végtelen látóhatárt és rögzíted az élményt: m i n d e z   a   t i é d. Szabad vagy, csak az önmagad által felállított korlátok léteznek. Tehát: rajtad múlik. Rajtad múlik, mit használsz fel abból a sok mindenből, amit láttál, tapasztaltál, ami megtaposott, amikor éppen ölelésre vágytál. És abból, amit belülről hoztál fel nagyon-nagyon mélyről, életed kockáztatásával és most itt van a kezedben. 

Köszi, most jól vagyok. ❤

Mennyi más világot, ellentétek ütközéséből eredő harmóniát, furcsa hangulatot táplál nap mint nap a világ. Mindenhol minden más, mint ebben a különös házban.  Izgalmas, sokszínű és meghódításra vár. Helyiségről helyiségre meglepetések, vad színek, egzotikus sarkok bukkannak elém. Egyedül vagyok. Üldögélek itt is, ott is egy kicsit. Van időm a világra. Hallgatom a csendjét, befogadom a hangjait, figyelem a fényét. Végigsimítok az öreg bútorokon. Megyek föl a lépcsőn, fölérek a tetőre, szétnézek.
Megérkeztem.






























2017. 01. 07.

Vers

Vajon mire jó

Sokszor nézem a szomszédos panel tetején
a szirénákat és az antennák erdejét.
Csönd van.
Szeretem, ahogy a fény
körbeöleli ott legfelül azt a kis építményt,
talán a lépcsőház vége lehet...
Vajon mire jó ez nekem...
Igen,  alatta az óriási ablakok egyenletes ritmusban
sorakoznak lefele és
legalul
ott a kapu.
Kora délután.
Az erkélyek most oldalról kapják a fényt
és tökéletes átlókat rajzol az árnyék
a fakult sárga téglalapokra.
Nem értem, miért, de megnyugtat a látvány.
De tényleg,  mire jó, elmondanád?
Tél van.
A ház fölötti kékben ezüstösen csillog három sirály, ahogy épp fordulnak...

Mindig félek, mi lesz holnap.

Csepel, 2017. január 7.


Fotó: Yener Torun



2017. 01. 01.

Vers

Mindent másképp

Mondd hát, miért olyan nehéz
átprogramozni az automatikát
az élet felén
és elérni, hogy mindent másképp...?

Elkezdted újra az elején,
most haladj egyszerűen tovább,
egyik lábad a másik után, tudod,
a tízezer mérföldes út is...
És lélegezz, ne bonyolítsd.

De egyszer csak hirtelen pokolian fáj,
sötét-mozdíthatatlannak tűnik minden akadály.
A tudat beszűkül,
a rettegés rám nehezül,
s a rémület ragacsos pókhálóként feszül
és eltűnt a fény!

Oké, figyelj rám,
gondolkozz, pihenj, várj!
Alapíts saját hitvallást:
csak te tudod, mi kell neked, senki más.

Poklodat énekeld meg,
írd le betűvel,
üvöltsd el hangokkal,
simítsd el ecsettel,
vagy rögzítsd pixelekkel
és másnap könnyebb lesz a reggel.

Merülj el abban, mi téged táplál,
és majd, ha feltöltekeztél,
jöhetnek lassan ők is már...

kiket szeretsz,
adhatod már magadból,
ami csak te lehetsz.

Csepel, 2017. január 1.

Tasha Marie, When I close my eyes

Fb. like

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails