Palya Bea mondja:
"Amennyire én tudom, kevés magyar női énekes-dalszerző van a nálam idősebb korosztályban, talán nincs is. Az utam elején éreztem ennek a magányát, még ha szerettem is új ösvényt vágni a bozótban. És bár ma is félek minden dal születésekor, mostanra a szabadságát is érzem és szeretem ennek az elsőségnek. És igen, lehet énekelni a szexualitásról, a női test élményeiről, a generációs láncban hordozott tudásról, a kapcsolatok mélységéről, szülésről, születő és meg nem születő gyerekekről, vérről, csókról, nehéz apa-viszonyról, nehéz anya-viszonyról, dühről, szégyenről és törékenységről, exekről, a hivatalos kapcsolaton kívüli vágyról, az őszinte vágyról általában, igazából mindenről lehet énekelni, egyszerűen lehet énekelni arról, ami van."
 |
| Fotó: Emmer László |
És mennyire igaza van!
Hihetetlenül irigylem ezt a nőt, ahogy önmaga tud lenni, ahogy van bátorsága megmutatni szinte mindent, ami benne rejlik, sőt művészetének éppen ez a legfőbb megkülönböztető jegye. Szabad, bátor és nőies.
Beleborzongok, hogy így is lehet élni. Én csak pár éve próbálok hasonlóan élni, de annyi félelem, szorongás, rémület és kétségbeesés ömlik elő még mindig lelkem sötét, koszos, hideg pincejárataiból, hogy tudom, hosszú lesz az út, amíg idáig eljutok. Hosszú lesz, mire minden hideg, démoni suttogást, ami onnan előtör átölelek aztán szélnek eresztek. Talán soha nem lesz vége.
Időről-időre fellelkesedem, ilyenkor úgy érzem, összeköttetésbe kerülök egy univerzális, pozitív energia-óceánnal és minden lehetséges. Gyerekkorom óta titkolt vágyaim most megvalósíthatom és kitárom a világ elé szégyellt, dugdosott valódi önmagam. Szikrázom majd a fényben, szenvedélyem néhányakat megragad, másokat nem, de nem számít már, mit gondolnak, mert legbelül már valami elemi erő és bizonyosság emel-emel a fény felé. Nem tudom még, hogy miben fog ez megnyilvánulni, talán újra elkezdek énekelni, megtanulok festeni, vagy fotózni fogok, de megtalálom azt, ami kifejezi ezt az érzést, hogy azonos vagyok legbelső önmagammal. Szégyen és tabuk nélkül.
Máskor viszont, képzeletben mindent tagadva, menekülve rázárom lelkem pinceajtaját a suttogó ellenséges hangokra, mert egyre erősebben hatnak rám. Zuhanok lefelé és hamarosan ott találom magam a kurva nagy sötétségben egyedül, kiszolgáltatottan és remény nélkül. Ilyenkor üvölteni tudnék, elszaladnék magam és a világ elől, közben persze már tudom, hogy mindez nem a feloldás felé visz, csak a még nagyobb kétségbeesésbe. Hogy innen hogy kapaszkodom fölfelé és kerülök újra a fénybe, erre van már egy-két számomra is bevált ötletem a rengeteg ismeretből, amit mostanra összeolvastam, kipróbáltam, de mindig van egy pici, de döntő hányad, ami nem tőlem függ. Talán Istentől, talán Buddhától, a bolygók állásától, vagy mindezektől együtt, nem tudom. De ott van ez a kis erő és átbillent. Nem tudom azt se mikor és miért, egyszer csak megtörténik és akkor mérhetetlenül hálás vagyok. Elönt ez az érzés és minden lénynek, az egész világnak szeretnék segíteni.
Ez a blog már nem lakberendezési blog, nem is lesz az soha többé, ez az én személyes érzéseim, vágyaim naplója, de nem is életvezetési tanácsadó, ahol megmondom másoknak, mit tegyenek, hogy boldogok legyenek. Ez csak rólam szól. Minden poszt írásakor megküzdök azzal, hogy mit gondolhatsz rólam, hogy ezeket a nagyon személyes gondolataimat megosztom a nagyvilággal, talán még ismersz is engem, találkozunk mindennap, de nem beszélünk ilyenekről... Nekem ez félelmetes érzés, de valami hajt, hogy mégis megtegyem, mert minden ilyen pillanatban egyértelműen közelebb kerülök ahhoz a valódi önmagamhoz, akit már nem ez határoz meg.
Drukkolok magamnak.
És Palya Beát hallgatom.
 |
| Guy Denning |
 |
| Dolores Modeling by Adolf de Meyer, 1921 |
 |
| Gabriel Moreno |
 |
| Henri Lebasque: Young Woman by the Window Viewing to the Isle of Yeu, 1920 |
 |
| Nina Klein: “Sin Palabras” (Without Words) |
