Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: olvastam. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: olvastam. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. 07. 25.

Ez is itt lehet


"Mindössze arra kérlek: tedd tökéletessé az önmagad iránti szeretetedet!"
Srí Niszargadatta Maharádzs

Fotó: Szoba kilátással


Sokszor hallottam már azt, hogy az igazi változás az elfogadáson keresztül vezet, és úgy hiszem, ez igaz is. Próbáltam is követni ezt az elvet, de a kellemetlen és fájdalmas dolgoknál rendre elakadtam. Könnyű elfogadni a jót - tudom, azt sem mindig, de ez más téma - , de a rosszat hogyan is lehetne? Hogyan lehet belenyugodni a folyton felbukkanó dühbe, mely akadályozza a mindennapjainkat? Hogyan törődhetnénk bele az állandó fájdalomba, hiányba, szeretteink elvesztésébe? Mit lehet tenni azzal, az időnként felbukkanó érzéssel, hogy nem vagyok fontos, semmi sem sikerül, senki sem szeret? Hogyan léphetünk túl a félelmen, mely visszahúz? Sejtem, hogy hogyan is működik, de ez inkább valami homályos érzés, mintsem tudás. Érzem az igazát, de nem tudok egyértelműen elindulni egy irányba, mert nem látom, az első lépést merre is tehetném? És egyébként is miért olyan nehéz ez? Hiába mondom magamnak, hogy elfogadom magam, ha az előbb említett nehézségek fölmerülnek, máris akadályokba ütközöm, leginkább egy kemény belső ellenállásba, mely nem szelidíthető meg egykönnyen.

Most mégis találtam egy reménykeltő könyvet, mely pont ehhez ad segítséget. Tara Brach: Radikális elfogadás című művében ezeket a gondolatokat, az aggódást, a félelmeinket, azt az érzést, hogy eleve kudarcra van ítélve minden próbálkozásunk, összességében az értéktelenség hipnózisának nevezi. Nem azt kutatja részletesen, honnan is jön ez a hiedelem, inkább felhívja a figyelmet, hogy masszívan benne van az életünkben, a kultúránkban még annak is, aki nincs ennek tudatában. Részletesen leírja viszont, hogy neki hogyan sikerült tenni ellene.

"Miközben ebédelünk, munkából vezetünk hazafelé, beszélgetünk a társunkkal vagy esti mesét olvasunk a gyermekünknek, folyamatosan újra és újra lejátsszuk magunkban az aggodalmainkat és a terveinket. A hipnózis eredendően magában foglalja azt a hiedelmet, hogy bármennyire igyekszünk is, az nem elegendő."

Ez a "valami baj van velem" érzése pedig rendkívül frusztráló, szinte mérgező és sokféle hatással van az életünkre:
- "Kéz a kézben jár a másoktól és az élettől való elválasztottság érzésével", ami  függőségekbe taszíthatja az embert; alkohol, étel, drogok, kapcsolatfüggőség, a munkába menekülés, de a külső ellenség keresése is ide tartozik
- "Megnehezíti, hogy bízzunk abban, valóban szeretve vagyunk" - a kisebbrendűségi érzés, önbizalomhiány, depresszió mind fakadhat ebből az érzésből.
- Nehéz, fájdalmas időszakokban "úgy érezzük nincs irányításunk az életünk felett"- magunkat hibáztathatjuk mindenért, akár szeretteink betegségéért, szenvedéseiért is.
- Szégyen és elégtelenség érzése.

Fotó: Szoba kilátással


Módszereink az értéktelenség érzésének kiküszöbölésére különbözőek lehetnek. Előfordulhat, hogy egymás után végezzük az önfejlesztő tanfolyamokat, olvassuk az önismereti könyveket, és az eredmény mégis elmarad. Visszahúzódunk az élet kihívásaitól és kerüljük a kockázatot, "elfordulunk a tapasztalatok megélésétől", vagy folyamatosan rohanunk, úgy intézzük, hogy mindig legyen valami dolgunk. Az írás szerint "önmagunk legrosszabb kritikusaivá válunk", vagy egyszerűen "mások hibáira koncentrálunk". Sajnos azonban, észrevesszük vagy sem, ezek az elterelő hadműveletek csak fenntartják a bizonytalanságot és frusztrációt bennünk, mert mind azon alapszanak, hogy eleve rosszak, értéktelenek vagyunk és azt az érzést próbálják valamilyen módon elfedni. Az igazi megoldás e szerint a kötet szerint is: önmagunk feltétel nélküli elfogadásán keresztül vezet, és ez a radikális elfogadás.

A kötet szerzője, Tara Brach, az Egyesült Államokban élő buddhista pszichológus. Önmagunk elfogadásának útját a buddhizmusnak arra a tanítására alapozza, mely szerint az ember igazi lényege a tiszta szeretet és tudatosság, s az ember születésétől fogva képes lehet arra, hogy "felismerje alapvető jóságát, természetes bölcsességét és együttérzését" - ez a spirituális felébredés folyamata. Nem kell feltétlenül buddhistának lennünk, hogy ezt meg tudjuk tenni - az író sem mondja ezt, sőt néhány keresztény vonatkozású történettel is alátámasztja mondandóját; valójában ez egy belső önismereti folyamat, amelynek során "elfogadjuk a jelen pillanatban éppen bekövetkező tapasztalatunkat." És itt következik az, ami miatt ez a könyv nekem sokkal többet adott, mint eddig bármelyik másik. Tara Brach kipróbált gyakorlatokat, meditációkat ír le eben a kötetben. Minden fejezet egyfajta szenvedést, rossz szokást, függőséget tárgyal, és részletesen leírt megoldási lehetőségeket ad önmagunk alapos megfigyelésére, ennek alapján hibás gondolati sémáink elhagyására, a fejezetek végén pedig odaillő meditációkkal új nézőpontok megmutatásával, valódi esélyt a változtatásra. 
Ami igazán új számomra ebben a könyvben, az az elfogadás szónak a legmélyebben vett, igazi értelmének megmutatása, illetve azon hiteles módszerek pontos leírása, melyekkel ez elérhető. Képzeld el, mikor nem csak egyszerűen felismered belső monológodat, de szeretettel veszed körül és tényleg jóváhagyod azt. Igen a rosszat is, a hibákat is, elfogadod még a bűntudatot, lelkifurdalást is.  Belemerülsz és túllépsz a félelem tengerén. Jóváhagyod a felmerülő gondolatok mindegyikét, de nem teszel velük semmit. Nem húzod jobbra vagy balra, egyszerűen nyugtázod, hogy ott vannak. Ehhez a tudomásul vételhez megerősítésként konkrét mondatokat is javasol, melyeket magunkkal vihetünk. A kedvenc felszabadító mondatom a sok között: 

Ez is itt lehet.

Úgy érzem, ennél nem is kell több.

A kötetet az Ursus Libris kiadó adta ki, sok más érdekes kiadványuk között. Javaslom buddhistáknak, akik szeretnék lelki nehézségeiket meditációval feloldani és nem buddhistáknak, akik nyitottan gondolkoznak a világról, ezen kívül ajánlom mindenkinek, akik szeretne többet megtudni az emberi lélekről, mely csodás dzsungelében a szenvedés mellett, vagy épp annak közepében ritka értékeket tartogat.

Fotó: Szoba kilátással




2017. 07. 09.

Miért jó alkotni ?

Élménybeszámoló Martin Schuster Művészetlélektan című könyvéről

Mottó: A festészet kiteljesítette sorsomat. Elveszítettem három gyermeket és sok mást is, ami teljessé tehette volna borzalmas életemet. A festészet lépett a helyükbe. Úgy érzem, alkotni a legjobb dolog a világon.
Frida Kahlo

Raffaello: Athéni iskola

Az alkotás és a lélek dolgai iránt érzett érdeklődés újra megtalált szerelem nálam, és attól tartok nem fog megszűnni amíg élek. Mindazonáltal nem vagyok sem pszichológus, sem művészettörténész, hogy szakszerű méltatást írjak Martin Schuster: Művészetlélektan című könyvéről. Ez inkább egy szubjektív élménybeszámoló lesz. Elképesztő mennyiségű továbbgondolásra érdemes tény, vélemény és következtetés sorakozik egymás után ebben a kiadványban. Alapos, tudományos jellegű összefoglaló műről van tehát szó, amit - nem szégyellem - még nem is tudtam minden részében magamévá tenni. 
Mi az a művészetlélektan? Egy köztes, még feldolgozatlan terület a művészettörténet és a pszichológia között. "Az ember élményeinek kutatása a művészi alkotófolyamatban és a műalkotások befogadása kapcsán." Ez az ami engem hihetetlenül érdekel, hiszen sokszor mást sem csinálok! Amellett, hogy szeretem a magam ritmusában, ízlelgetve, alaposan megismerni a világot, rég elszoktam az ilyen komoly írásoktól. Egy alaprajzot könnyebben olvasok. Gondolom, bármely két említett területen alapképzettséggel rendelkezőknek hamarabb felfogható a könyv mondanivalója, én mégis élveztem, sőt bizonyos részeit faltam!

Csontváry: Magányos cédrus, 1907

Kedvencem volt például az az alfejezet, amely részletesen szól a jobb és bal agyféltekék specializálódásának szerepéről a vizuális gondolkodásban. Bonyolultabb ez annál, mint amit szinte mindenki rávág most, hogy természetesen a jobb agyfélteke felelős a képi-térbeli gondolkodásért. Jobbkezeseknél, normális esetben. De mi van, ha valaki balkezes? És ha valakinél a két agyfélteke között nincs kapcsolódás?
Másik igen érdekes téma a művészi kreativitás lélektana. Mit is hívunk kreativitásnak? Mitől lesz az egyik ember az, a másik meg nem? Schuster sokféle oldalról közelíti meg a kérdést, köztük az álmok megtermékenyítő szerepét, vagy a kábítószer hatását elemezve az agyra. Beleszövi az eddig hasonló témában kutatók eredményeit, tömérdek forrást megnevezve, mely az egész könyvre igaz. Ha érdekel a téma, rengeteg új forrást találhatsz megnevezve, bár legtöbbjük nincs is lefordítva magyarra, ha jól sejtem.
Nagyon izgalmas az is, ahogy azt fejtegeti, vajon mi célt szolgál az esztétika, vagyis "a szépségre törekvés" az ember életében? Tudom, könyvek tucatjai szólnak erről, mégis ehhez is tud újat hozzátenni. És leginkább az tetszik az érvelésében, hogy a lehető legtöbb helyről összeszedett információkat egymás mellé teszi és összehasonlítja azokat.

Picasso: Síró nő, 1937

Szó esik arról is, hogy mitől látunk szépnek  egy arcot, milyen a tipikus arc és hogyan változott ez a történelem során. 
Részletesen tárgyalja Jung analitikus lélektanát, melyről az a véleménye, hogy "minden más pszichológiai rendszernél jobban egyúttal művészetpszichológia is", mert "az álom és a fantázia anyaga lehetővé teszi a hozzáférést a kultúra alkotásainak archetipikus tartalmához".


Beszél a kortárs művészetről, a divatról, és a műtárgybirtoklás motivációiról. A szimbólumokról, a metaforákról és a képzettársításól szintén, de lehetetlen a teljesség igényével beszélni erről a könyvről egy blogposzt keretein belül. Nem is ez a célom, csupán felvillantottam néhány számomra jelentőségteljes fejezetet ebből tankönyvnek is beillő kiadványból. Érdekes lenne bizonyos fejezeteit különkiadásban megjelentetni, a sok, jó minőségű, színes illusztrációra fektetve a hangsúlyt, ez számomra hiányzik belőle. Szívesen válogatnék hozzá műveket.
Nagy ajándék nekem ez a könyv, hisz éppen azokról a dolgokról beszél, amelyek különösen érdekelnek a kreativitásban. Mitől, miért jó alkotni? Érdemes-e akkor is, ha semmi visszajelzést nem kapunk? Mi történik, mikor lelkem titkait újra és újra kitárom? Sikerül talán az ösztönösből a tudatosabb felé eljutnom és megérteni kedvenc művészeim belső motivációit, félelmeit is, esetleg sikereik okát? Olvasásával visszatértem vele ahhoz a kellemesen izgalmas, autodidakta tanuláshoz, amely ismeretlen, és lélegzetelállító tájakra visz. 
És remélem, ez még csak a kezdet.

Köszönöm a Panem Kiadó cikkhez nyújtott támogatását.

Frida Kahlo: A világegyetem szerelmi ölelése, a Föld (Mexikó), én, Diego és Senor Xólotl, 1949



2016. 03. 20.

Az út a cél



"Ha egyszer fölismerjük, hogy az út a cél, s ettől kezdve mindig az úton vagyunk, nem azért, hogy elérjünk valamilyen célt, hanem hogy élvezzük annak szépségét és bölcsességét, az élet megszűnik feladat lenni: természetessé és egyszerűvé válik, s maga lesz az eksztázis."
 Srí Niszargadatta Mahárádzs
(1897-1981)


2016. 01. 09.

Változások






Palya Bea mondja: 
"Amennyire én tudom, kevés magyar női énekes-dalszerző van a nálam idősebb korosztályban, talán nincs is. Az utam elején éreztem ennek a magányát, még ha szerettem is új ösvényt vágni a bozótban. És bár ma is félek minden dal születésekor, mostanra a szabadságát is érzem és szeretem ennek az elsőségnek. És igen, lehet énekelni a szexualitásról, a női test élményeiről, a generációs láncban hordozott tudásról, a kapcsolatok mélységéről, szülésről, születő és meg nem születő gyerekekről, vérről, csókról, nehéz apa-viszonyról, nehéz anya-viszonyról, dühről, szégyenről és törékenységről, exekről, a hivatalos kapcsolaton kívüli vágyról, az őszinte vágyról általában, igazából mindenről lehet énekelni, egyszerűen lehet énekelni arról, ami van."

Fotó: Emmer László


És mennyire igaza van! 
Hihetetlenül irigylem ezt a nőt, ahogy önmaga tud lenni, ahogy van bátorsága megmutatni szinte mindent, ami benne rejlik, sőt művészetének éppen ez a legfőbb megkülönböztető jegye. Szabad, bátor és nőies. 
Beleborzongok, hogy így is lehet élni. Én csak pár éve próbálok hasonlóan élni, de annyi félelem, szorongás, rémület és kétségbeesés ömlik elő még mindig lelkem sötét, koszos, hideg pincejárataiból, hogy tudom, hosszú lesz az út, amíg idáig eljutok. Hosszú lesz, mire minden hideg, démoni suttogást, ami onnan előtör átölelek aztán szélnek eresztek. Talán soha nem lesz vége.
Időről-időre fellelkesedem, ilyenkor úgy érzem, összeköttetésbe kerülök egy univerzális, pozitív energia-óceánnal és minden lehetséges. Gyerekkorom óta titkolt vágyaim most megvalósíthatom és kitárom a világ elé szégyellt, dugdosott valódi önmagam. Szikrázom majd a fényben, szenvedélyem néhányakat megragad, másokat nem, de nem számít már, mit gondolnak, mert legbelül már valami elemi erő és bizonyosság emel-emel a fény felé. Nem tudom még, hogy miben fog ez megnyilvánulni, talán újra elkezdek énekelni, megtanulok festeni, vagy fotózni fogok, de megtalálom azt, ami kifejezi ezt az érzést, hogy azonos vagyok legbelső önmagammal. Szégyen és tabuk nélkül.
Máskor viszont, képzeletben mindent tagadva, menekülve rázárom lelkem pinceajtaját a suttogó ellenséges hangokra, mert egyre erősebben hatnak rám. Zuhanok lefelé és hamarosan ott találom magam a kurva nagy sötétségben egyedül, kiszolgáltatottan és remény nélkül. Ilyenkor üvölteni tudnék, elszaladnék magam és a világ elől, közben persze már tudom, hogy mindez nem a feloldás felé visz, csak a még nagyobb kétségbeesésbe. Hogy innen hogy kapaszkodom fölfelé és kerülök újra a fénybe, erre van már egy-két számomra is bevált ötletem a rengeteg ismeretből, amit mostanra összeolvastam, kipróbáltam, de mindig van egy pici, de döntő hányad, ami nem tőlem függ. Talán Istentől, talán Buddhától, a bolygók állásától, vagy mindezektől együtt, nem tudom. De ott van ez a kis erő és átbillent. Nem tudom azt se mikor és miért, egyszer csak megtörténik és akkor mérhetetlenül hálás vagyok. Elönt ez az érzés és minden lénynek, az egész világnak szeretnék segíteni. 
Ez a blog már nem lakberendezési blog, nem is lesz az soha többé, ez az én személyes érzéseim, vágyaim naplója, de nem is életvezetési tanácsadó, ahol megmondom másoknak, mit tegyenek, hogy boldogok legyenek. Ez csak rólam szól. Minden poszt írásakor megküzdök azzal, hogy mit gondolhatsz rólam, hogy ezeket a nagyon személyes gondolataimat megosztom a nagyvilággal, talán még ismersz is engem, találkozunk mindennap, de nem beszélünk ilyenekről... Nekem ez félelmetes érzés, de valami hajt, hogy mégis megtegyem, mert minden ilyen pillanatban egyértelműen közelebb kerülök ahhoz a valódi önmagamhoz, akit már nem ez határoz meg. 
Drukkolok magamnak.
És Palya Beát hallgatom.



Guy Denning



Dolores Modeling by Adolf de Meyer, 1921


Gabriel Moreno






Henri Lebasque: Young Woman by the Window Viewing to the Isle of Yeu, 1920

Nina Klein: “Sin Palabras” (Without Words) 







2015. 10. 04.

Birtalan Balázs és a lét(ra)

Birtalan Balázs, amióta ezt a blogot írom, szinte napjaim része, pedig nem ismerem személyesen. Verseit gyakrabban olvasom, mint klasszikus kedvenceimet. Erre csakis a világháló volt képes, hogy elhozza hozzám, ahogy ő fogalmaz, "napi rendes és rendetlen agymenéseit" és persze ő maga, hogy megírta és közzétette azokat.  Az övé volt az első blog, amit olvasni kezdtem, rengeteg inspirációt és erőt adva ahhoz, hogy meg merjem mutatni magam, hogy folyamatosan keressem azt, aki-ami leginkább én vagyok. 
Most, egy fenyegető betegség árnyékában saját kiadásban adta ki összes verseit "Felmászok a létra" címmel. Jövedelme nem származik belőle, nem nagy manapság a kereslet a versek iránt... De nem azért ajánlom mert beteg. A versek jók, frissek, odamondós-érzelmesek. Egyszerre maiak és kortalanok.
Hoztam ízelítőnek belőle most egy hozzám közel álló témájút és szeretettel ajánlom az egész kötetet.



Délután öt órakor


sok év haragja sírása
hogy dalra bírni nem tudom
ronda-zöld műanyag szájharmonika
gyerekkorom

börzsöny kamaszkor
harsány nagyzolás
röpül az ablakon a harmonika
zötyög a kisvasút tovább

zötyög tovább a kisvasút
döbbenet röhögés messze száll
bokrok alján a börzsöny harminc éve fújja
egy kisfiú kimondhatatlan dalát












2015. 06. 14.

Olvastam


"A kudarcba való belenyugvás a sikertől való félelem egyik jele. A vesztesek azok, akik félnek nyerni."

Martha Friedman: Félelem a sikertől (Bagolyvár Könyvkiadó, 2004)

Anton Marrast


Takahiro Shimatsu

stella im hultberg




Fb. like

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails