Oldalak

2020. 07. 25.

Ez is itt lehet


"Mindössze arra kérlek: tedd tökéletessé az önmagad iránti szeretetedet!"
Srí Niszargadatta Maharádzs

Fotó: Szoba kilátással


Sokszor hallottam már azt, hogy az igazi változás az elfogadáson keresztül vezet, és úgy hiszem, ez igaz is. Próbáltam is követni ezt az elvet, de a kellemetlen és fájdalmas dolgoknál rendre elakadtam. Könnyű elfogadni a jót - tudom, azt sem mindig, de ez más téma - , de a rosszat hogyan is lehetne? Hogyan lehet belenyugodni a folyton felbukkanó dühbe, mely akadályozza a mindennapjainkat? Hogyan törődhetnénk bele az állandó fájdalomba, hiányba, szeretteink elvesztésébe? Mit lehet tenni azzal, az időnként felbukkanó érzéssel, hogy nem vagyok fontos, semmi sem sikerül, senki sem szeret? Hogyan léphetünk túl a félelmen, mely visszahúz? Sejtem, hogy hogyan is működik, de ez inkább valami homályos érzés, mintsem tudás. Érzem az igazát, de nem tudok egyértelműen elindulni egy irányba, mert nem látom, az első lépést merre is tehetném? És egyébként is miért olyan nehéz ez? Hiába mondom magamnak, hogy elfogadom magam, ha az előbb említett nehézségek fölmerülnek, máris akadályokba ütközöm, leginkább egy kemény belső ellenállásba, mely nem szelidíthető meg egykönnyen.

Most mégis találtam egy reménykeltő könyvet, mely pont ehhez ad segítséget. Tara Brach: Radikális elfogadás című művében ezeket a gondolatokat, az aggódást, a félelmeinket, azt az érzést, hogy eleve kudarcra van ítélve minden próbálkozásunk, összességében az értéktelenség hipnózisának nevezi. Nem azt kutatja részletesen, honnan is jön ez a hiedelem, inkább felhívja a figyelmet, hogy masszívan benne van az életünkben, a kultúránkban még annak is, aki nincs ennek tudatában. Részletesen leírja viszont, hogy neki hogyan sikerült tenni ellene.

"Miközben ebédelünk, munkából vezetünk hazafelé, beszélgetünk a társunkkal vagy esti mesét olvasunk a gyermekünknek, folyamatosan újra és újra lejátsszuk magunkban az aggodalmainkat és a terveinket. A hipnózis eredendően magában foglalja azt a hiedelmet, hogy bármennyire igyekszünk is, az nem elegendő."

Ez a "valami baj van velem" érzése pedig rendkívül frusztráló, szinte mérgező és sokféle hatással van az életünkre:
- "Kéz a kézben jár a másoktól és az élettől való elválasztottság érzésével", ami  függőségekbe taszíthatja az embert; alkohol, étel, drogok, kapcsolatfüggőség, a munkába menekülés, de a külső ellenség keresése is ide tartozik
- "Megnehezíti, hogy bízzunk abban, valóban szeretve vagyunk" - a kisebbrendűségi érzés, önbizalomhiány, depresszió mind fakadhat ebből az érzésből.
- Nehéz, fájdalmas időszakokban "úgy érezzük nincs irányításunk az életünk felett"- magunkat hibáztathatjuk mindenért, akár szeretteink betegségéért, szenvedéseiért is.
- Szégyen és elégtelenség érzése.

Fotó: Szoba kilátással


Módszereink az értéktelenség érzésének kiküszöbölésére különbözőek lehetnek. Előfordulhat, hogy egymás után végezzük az önfejlesztő tanfolyamokat, olvassuk az önismereti könyveket, és az eredmény mégis elmarad. Visszahúzódunk az élet kihívásaitól és kerüljük a kockázatot, "elfordulunk a tapasztalatok megélésétől", vagy folyamatosan rohanunk, úgy intézzük, hogy mindig legyen valami dolgunk. Az írás szerint "önmagunk legrosszabb kritikusaivá válunk", vagy egyszerűen "mások hibáira koncentrálunk". Sajnos azonban, észrevesszük vagy sem, ezek az elterelő hadműveletek csak fenntartják a bizonytalanságot és frusztrációt bennünk, mert mind azon alapszanak, hogy eleve rosszak, értéktelenek vagyunk és azt az érzést próbálják valamilyen módon elfedni. Az igazi megoldás e szerint a kötet szerint is: önmagunk feltétel nélküli elfogadásán keresztül vezet, és ez a radikális elfogadás.

A kötet szerzője, Tara Brach, az Egyesült Államokban élő buddhista pszichológus. Önmagunk elfogadásának útját a buddhizmusnak arra a tanítására alapozza, mely szerint az ember igazi lényege a tiszta szeretet és tudatosság, s az ember születésétől fogva képes lehet arra, hogy "felismerje alapvető jóságát, természetes bölcsességét és együttérzését" - ez a spirituális felébredés folyamata. Nem kell feltétlenül buddhistának lennünk, hogy ezt meg tudjuk tenni - az író sem mondja ezt, sőt néhány keresztény vonatkozású történettel is alátámasztja mondandóját; valójában ez egy belső önismereti folyamat, amelynek során "elfogadjuk a jelen pillanatban éppen bekövetkező tapasztalatunkat." És itt következik az, ami miatt ez a könyv nekem sokkal többet adott, mint eddig bármelyik másik. Tara Brach kipróbált gyakorlatokat, meditációkat ír le eben a kötetben. Minden fejezet egyfajta szenvedést, rossz szokást, függőséget tárgyal, és részletesen leírt megoldási lehetőségeket ad önmagunk alapos megfigyelésére, ennek alapján hibás gondolati sémáink elhagyására, a fejezetek végén pedig odaillő meditációkkal új nézőpontok megmutatásával, valódi esélyt a változtatásra. 
Ami igazán új számomra ebben a könyvben, az az elfogadás szónak a legmélyebben vett, igazi értelmének megmutatása, illetve azon hiteles módszerek pontos leírása, melyekkel ez elérhető. Képzeld el, mikor nem csak egyszerűen felismered belső monológodat, de szeretettel veszed körül és tényleg jóváhagyod azt. Igen a rosszat is, a hibákat is, elfogadod még a bűntudatot, lelkifurdalást is.  Belemerülsz és túllépsz a félelem tengerén. Jóváhagyod a felmerülő gondolatok mindegyikét, de nem teszel velük semmit. Nem húzod jobbra vagy balra, egyszerűen nyugtázod, hogy ott vannak. Ehhez a tudomásul vételhez megerősítésként konkrét mondatokat is javasol, melyeket magunkkal vihetünk. A kedvenc felszabadító mondatom a sok között: 

Ez is itt lehet.

Úgy érzem, ennél nem is kell több.

A kötetet az Ursus Libris kiadó adta ki, sok más érdekes kiadványuk között. Javaslom buddhistáknak, akik szeretnék lelki nehézségeiket meditációval feloldani és nem buddhistáknak, akik nyitottan gondolkoznak a világról, ezen kívül ajánlom mindenkinek, akik szeretne többet megtudni az emberi lélekről, mely csodás dzsungelében a szenvedés mellett, vagy épp annak közepében ritka értékeket tartogat.

Fotó: Szoba kilátással




2020. 07. 19.

Vers

Fotó: Nyári eső Ráckevén, Szoba kilátással blog



Merülés

Nyugtató nyári eső,
szétterülő szürke fény,
megrezzenő fűszál a strand gyepén,
csöndes cseppek a levélen...
ismerik, amit gondolok,
s hogy merre a vidék, hol most kóborlok.

2019. 07. 17.

Bögre

A kávé hosszú ideje hozzátartozott a reggeli szertartáshoz. Ült az étkezőasztalnál, a panel albérletben, és a padlón szétterülő ragyogó fénysáv magához húzta tekintetét. Gyerekkora óta részletekben látta a világot, soká el tudott merülni egy-egy tűzfal ázott, koszos rajzolataiban, a felhők gomolygásában vagy egy textil színes mintázatában. Szeretett a hangtalan, fölnagyított makrókban gyönyörködni, de minduntalan azzal küzdött, hogy ezt hogyan illessze be életébe? 



A fény a nyitott ablakon keresztül áradt a konyhába, onnan az előszobába az étkező asztalhoz, megkétszereződött az ablak üvegén és a fehérre mázolt fűrészporos tapétán, végül visszaverte az olcsó fehér padlóburkolat is bevilágítva az amúgy sötét, ablaktalan közlekedőt. Legújabb, kedvenc bögréjéből kiitta az utolsó csepp tejeskávét is és befejezte az evést.  
Belebámult a fényességbe. Muszáj volt, hívta, szinte hipnotizálta ez a fény, mindent elöntött és kizárta a világot. Nem bírt felállni, pedig indulnia kell mindjárt. Ez csak egy, a hétköznap reggelek irdatlan sorában, semmi különös. Hány éve is dolgozik? Mikor a fia 3 éves lett, körülbelül akkor ment el ahhoz a telemarketinges céghez, a férje pedig pont előtte mondott fel. Nem volt más választása. Eszébe sem jutott, hogy a főiskolai diplomájával keressen munkát, inkább kihagyta az önéletrajzból is. Elgondolkodott, meztelen bokáját nézte, ahogy a bokacsont árnyékot vetett fölfelé, a padlóról szétszórt fénysugarak akadályaként és a környékén a kisebb erek kitüremkedtek, 15 éve.
Valamiért most nem volt olyan kétségbeejtő az érzés, hogy munkába kell mennie, mint máskor. Volt még egy pici idő, hogy elmerüljön ebben a néhány pillanatban. Végül is ez itt egy olyan tökéletes-féle érzés. Nem kell hozzá senki, csak ő, a bögre és a fény. Meglepő volt ezt egy munkanap reggelén tapasztalni. Nehéz volt ellenállni, nem belemenni, rettenetesen nehéz. Szeretett lassítani, leállni és belefeledkezni a pillanatba, de ez nem illett bele abba a zajos búcsúba, amit a többiek életnek neveztek és nem is volt erre mindig idő. Az egész kinti dolog, az ellenkezőjéről szólt. Rohanás, üvöltés, kacagás. Csípőből válasz, hirtelen fékezés, azonnali megragadás. Nem ment ez neki soha igazán, de nem tudta, mit tehetne ellene? Önmagáért? 

Jóval harminc fölött járt, mikor ez az egész rászakadt. Addig sem érezte jól magát az életében, de magának is hazudott, elbújt, hogy nyugalma legyen, aztán a támadás váratlanul belülről érkezett. Hirtelen menekülni szeretett volna, de fogalma sem volt, hogyan. Bűntudat gyötörte, hogy árthat azoknak, akiket a legjobban szeretett. Mégsem tudta elviselni tovább, hogy semmi sincs abból, amit valaha elképzelt. Hosszas, lappangó évek következtek, bolyongás egy ismeretlen bolygón, önmaga erdejében. Félelmek, szégyen és bűntudat kerültek elő a sötétből, de mégis mintha elindult volna valami felé. Később, mikor kezdett tisztábban látni, egyszer vett magának egy egyszerű, türkizkék bögrét és reggelenként elkezdte abból inni a kávét, addig nem volt sajátja, együtt használták az összeset, ami volt. Szerette azt a kékséget, vagy csak megszokta, nem tudta volna megmondani. Jó érzés volt, hogy csak az övé. Aztán vett egy új bögrét. Sokkal szebb volt, mint a másik, a máz kevésbé homogén, foltokban keveredett benne a kék és a zöld és fönt körben finom, titokzatos indák kanyarogtak. Onnantól vele töltötte a reggeleket. Csodás volt az új egység-érzés is, de egy nagyobb munkája után több pénzt kapott és úgy érezte megveheti ezt a mostanit. Ez már jóval drágább volt, mint az előzőek és belül is minták voltak rajta. Kinyílt a világ. Ezeken a reggeleken új és újabb rétegeket talált belső világában, sőt néha ez is megesett vele, mint ma, hogy nyugodt volt, szinte harmonikus, annak ellenére, hogy dolgozni kellett mennie. Ült, kezében a színes, festett bögrével és mosolygott. Olyan érzés volt, mintha önmaga újra megtalált darabja lett volna, azonos vele. Most már tényleg indulnia kellett. A hévmegállóban énekelt egy madár.

2019. 04. 03.

Menetelés

Fotó: Szoba kilátással

Vajon milyen lehet a megérkezés?
A megelégedés,
tudni, hogy elég vagy.
Mikor növekszik az önbecsülés.
Lerakódik, beépül...

De addig?

Folytonos önmarcangolás az álarcok mögött. Reménytelen hétköznapok végeláthatatlan sora. Elindulás, menetelés, eltévedés. Folyamatos próbálkozás, már-már odaérés..., de nem,  megint csak megnyílik a mélység.
És újra a kétségbeesés. 
Jeges rémület. 
Hideg egyedüllét. 
Magány egy ismeretlen dzsungelben. Különös hangok, jaguárvicsorgás a közelben, gusztustalan rovarok bőröd alá petéznek... 
Aztán ájult alvás a halálos fáradtságtól. Nem kell többé hajnal,  jó lesz itt, mindent feladva, megdermedve. Csak ne érezzem ezt többé. Ezt a gusztustalan, nyálkás didergést. Nem kell többé kiút, itt maradok. Felejtsetek el...

Végtelen

hosszú,

sötét,

nyirkos

alagút.

Furcsa csönd.

Mégis...

Mi mégis?!

Mintha valami fény derengene...

Nem akarom, nem kell!

Mintha.

Nem tudom...

Most minek ez... Jó itt nekem. Úgysem. Nekem soha. Engem senki. Mindent elrontottam. Nem megy ez már, bassza meg! Hagyjatok...

Semmi...

Egyedül...

Senki...

Megint úton vagyok...
Gépiesen gyalogolok.
Mindegy is...
Nem látom, csak érzem.

Talán csak egy ábránd vezet

oda,
hol
veletek
létezhetek...?

Vagy inkább...

...önmagammal,

teljes valómmal;

A csúnyával és a széppel,
a keserűvel, s a mézzel,
a gyermekkel, a nővel,
a fiatal merengővel,
és a fáradt bölccsel.
Az életteli vadóccal, 
és a keserű pokróccal.
Vele, ha kiköp az élet
és vele, mikor minden újra éled.

Menetelés földön,
menetelés égen.

Menetelés
Menet
El
És?

Milyen lehet a megérkezés?

2018.




2018. 10. 21.

Itt ülök (A Megvalósult Álmok Kertje felé)


Fotó: Szoba kilátással


Ülök a teraszon, a hőség már alábbhagyott és a madarak egész nap nagyon halkan csicseregnek. Ülök a gép előtt, megérkezett az ősz és a tea keserű lett és zavaros is, pedig nagyon szép a doboza. Ülök valahol a világban és, folyton keresek valami tökéleteset, vagy csak jobbat mint eddig volt... nem is tudom. Ma már egészen másfelé megyek, mint húsz éve, de másfelé, mint akár négy éve is. Sok mindent találtam már, de egy időben nem tudtam élni ezekkel a dolgokkal. Nem született belőle tudás, tapasztalat. Vagy ami akkor tapasztalatnak tűnt, nem volt elég csak egy szempillantásra. Úgy éreztem, semmi nem maradt velem, csak nagyon kevesen maradtak meg bennem. Akkoriban keserű voltam, kétségbeesett és dühös... Nem értettem, mi történik. 
Minden eltűnik, elmúlik, átalakul. Nagyon nehéz volt ezt elfogadnom, szeretni még mindig nem tudom.
Mostanában már nem sietek annyira, szeretem élni a napokat egymás után, de még mindig gyors nekem minden. Csak ha egyedül vagyok, akkor élvezem igazán, hogy jelen vagyok. Szeretem megfigyelni magam, leírni, elemezni a gondolataimat, elmélyülni a tevékenységben, amit éppen végzek. Takarítani, sétálni, zserbót sütni, ülni a tóparton este. Még mindig túl sok a lehetőség, túl sok a kötöttség és a teher, de már nem frusztrál annyira. 
Szerettem L-hez járni, együtt kutattuk, hogy mit is szeretnék, mi ad örömöt és mi árt nekem. Én meséltem, ő néha kérdezett. Nem várt semmit, ha sokáig kerülgettem a lényeget, rákérdezett, de semmi több. A lényével gyógyított, az odafigyelésével emelt fel. Az, hogy minden figyelmével, ítélettől mentesen felém fordult, arra bátorított, hogy teljes, valódi minőségemben úgy létezhetek, ahogy vagyok. Arra, hogy az érzéseimhez és gondolataimhoz jogom van, hogy nem kell másnak lennem, mint aki valójában vagyok - vajon ki is vagyok? - hogy nem kell szégyellnem, ha másfélének érzem magam, mint a környezetem. De nem is kell félnem tőlük azért, mert ők mások, vagy nem kell dühösnek lennem rájuk. Ez az időszak most véget ért, de fontos alapzat jött létre bennem, ami eddig hiányzott. Kikerülhetetlen, mint a súly a keljfeljancsiban. És ez a pár mondat még meg sem közelíti a valóságot... (Majd a regényben.)
Mindent köszönök. Együttérzést, tiszteletet és a kis távolságot is. Ettől lett olyan, amilyennek lennie kellett.
Elcsitultak a dolgok, de tovább keresek. 
Kevésbé kétségbeesetten és ritkábban dühösen.

Fotó: Szoba kilátással, Itt ülök








2018. 05. 06.

Arany derengés

Anyák napjára




Sok hiányom közül te a vagy a legalapvetőbb, lemardosóbb. Nem azért, mert már nem vagy itt. Kapcsolatunk legfőbb tulajdonsága mindig is a hiány volt. Ebből kell hát valamit kihoznunk.
Már tisztában vagyok vele, hogy neked ugyanúgy fájt, mint nekem, hogy nem találtuk meg egymáshoz az utat ebben az életben. Görcsös akarások és fájdalmas sérülések feszültek egymásnak közöttünk hosszú éveken keresztül, nem a megértés, az egymás elfogadásának bölcsessége kormányozta lelkünket. Se veled, se nélküled állapot volt, melyben csupán rövid időkre ragyogott fel az egymáshoz tartozás öröme, gyakrabban az egymás iránti elvárások, a sértettség és a harag démonai irányítottak mindkettőnket. Haldoklásod ebben a folyamatban kivételes lehetőség volt, amellyel - ezt is csak azóta fogtam fel - pontosan olyan mértékben éltünk, amennyire akkor, 12 évvel ezelőtt, érettek voltunk rá. Számomra egy volt ez azon nagyon kevés, veled harmóniában töltött időszakok közül, amelyeket megélhettünk ketten. A fájdalom ellenére is meghitt, gyönyörű emlék, még ma is nehéz hasonlót felidézni magamban. Olyan közel kerültünk akkor egymáshoz, mint talán addig soha. Legtöbbször szavak nélkül. Csak ültem az ágyadnál és simogattam a híresen szép formájú kezed. Nem érdekelt semmi más, csak hogy ott legyek, ha szükséged van rám és megnyugtassalak, hogy minden rendben lesz. Tudtam,  - vagy csak éreztem? - hogy oda, ahova indulsz a nyilvánvalóan meglévő fizikai fájdalmak mellett szívbemarkoló félelmek kísérnek. Szerettem volna, ha tudod, hogy nem vagy egyedül, ott vagyok veled teljes valómmal. Minden porcikámmal, gondolatommal és erőmmel téged szolgállak. Nyugtatlak, támogatlak és vigasztallak, amennyire csak tudlak. Elkísérlek, amíg lehet. Éreztem, hogy csak úgy indulhatsz el, ha látod, hogy én nyugodt és erős vagyok. Nem mindig sikerült. Egyszer, emlékszem, hirtelen nagyon elkeseredtem és kiszakadt belőlem a zokogás első csuklása, de te határozottan, szinte durván azt mondtad:
- Ne!
Rosszul esett, de megértettem. Kimentem, és a kórház lépcsőfordulójában sírtam ki magam, aztán visszamentem. 
Jó volt ott lenni veled. Végre éreztem, milyen az, mikor önmagam vagyok és ez neked nemcsak, hogy nincs ellenedre, hanem még támogat is. Egyszerre volt csodálatos egység és fájdalmas búcsú ez nekünk. Végre érezhettem, hogy szeretlek. Megengedtem magamnak, amit annyi éven át megtagadtam magamtól.
Nem beszéltünk ezekről a dolgokról, szinte észrevétlenül megtörtént velünk mindez. Ott voltunk egymásnak. Hasznát vehettem végre végtelen empátiámnak és együttérzésemnek, ami addig inkább akadályozott, mint hasznomra volt az életben, és többek között ez a tulajdonságom is az volt, amelyet te egyáltalán nem értékeltél. Azt hiszem gyöngének és kevéssé életre valónak gondoltál és ez még ma is meghatározó élmény bennem. De ott, azokon az estéken, délutánokon, amikor bent voltam nálad a kórházban pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Tisztán láttam, hogy mi történik és és tudtam, mit kell tennem. Nem érdekeltek az elvárások, vagy, hogy mások, mit gondolnak rólam. Láttam, hogy amit teszek, az vigasz neked, hogy helyesen cselekszem és ez erőt adott. Megerősítette létezésem. Paradox módon éppen akkor, amikor te távozni készültél innen. 
Mindezt nem fogtam föl ilyen tudatosan akkor még. Az azóta eltelt időben kellett még történnie néhány csodával is határos változásnak, és máig tartó folyamatos eszmei bolyongásnak, helykeresésnek, hogy ma így tudjak erről írni és tudom, hogy a bolyongásnak nincs vége. Még rengeteget kell tapasztalnom, míg az a sötét lyuk a lelkemben, ahol egymás iránti szeretetünknek kellene ragyognia, nem csak időnként telik meg harmóniát idéző képekkel, de mindörökre telítődik a teljesség aranyszínű derengésével, melyben majd újra együtt leszünk.


2018. 03. 18.

Megjött a hangom

Aznap, amikor a könyvecske megérkezett, és kézbe vette, az Álmok résznél nyílt ki, átfutotta, és az éjjeli szekrényén hagyta a tollal, amely vele együtt érkezett. Addig is írta az álmait, de éjjel sosem vette rá magát, mindig megvárta a reggelt és csak akkor írta le, amennyire emlékezett belőle. 
Éjjel intenzíven rémisztő, szorongásos álma volt. Ritkán álmodott ennyire emlékezetesen meghatározót, egész napjára kihatót. Úgy érezte, hogy pokolian rossz szándékkal közelít felé valaki, de nem lehetett látni, ki az. Csak a lihegése hallatszott, ahogy egyre közelebb és közelebb jön. Álmában is ágyban feküdt, de valamiért nem bírt mozdulni, mintha beteg lett volna. Volt ott valaki más is a szobában, de háttal állt neki. Kiabálni akart, hogy segítséget kérjen, de nem volt hangja. Mikor már egyre frusztráltabban, sokadszor ismételte ugyanazt a szót, de legfeljebb suttogás jött ki a torkán üvöltés helyett, egyszer csak végre kiszakadt belőle:  
- S e g í t s é g! 
Ez viszont már a valóságban is egy hangos kiáltás volt. Fölébredt. Mindenki rémült volt körülötte, ő viszont megkönnyebbülve nyugtázta, hogy sikerült végre segítséget kérnie: megjött a hangja. Aztán lejegyzett néhány sort az új füzetbe és visszaaludt. Reggel pedig érdeklődve nézte az éjszakai kusza kézírást és a jegyzet alapján a teljes álmot leírta a naplóba.



Idén lesz negyedik éve, hogy intenzíven és néha nyilvánosan is boncolom önmagam. Sokszor úgy érzem, semmi nem lett jobb tőle, sokszor pedig úgy, ha ezt nem csinálnám, már nem igazán élnék, inkább csak olyan élőhalott módon. Egy viszont biztos: külső segítők és az írás nélkül nem haladnék semerre. A kézzel leírt gondolatok által mindig meglepően új világokat fedezek fel, melyek mind bennem élnek. Egyszerre több füzetet is vezetek, de most Hegedüs Erika, a Több van benned, mint gondolnád oldal szerzőjének Újragondoló naplóját kaptam kipróbálásra és a fenti eset tényleg megtörtént velem, pontosan úgy ahogy leírtam. Hiszem, hogy mindennek jelentősége van, ami történik velem és ha le is írom valamilyen formában a tapasztalataimat, érzéseimet, az segít a feldolgozásban, önmagam megértésében. Az Újragondoló napló ráadásul nem csak egy egyszerű jegyzetfüzet, de inspiráció is. Erika az első oldalakon néhány fontos témában olyan gondolatébresztő jegyzeteket írt, melyeknek újragondolása valóban elindíthat egy vágyott élet felé. Témák, melyeket ha valóban végiggondolunk, változtatásra késztetnek. Kérdések, melyekre ha őszintén válaszolunk magunknak, meglepő, új úton indíthatnak el. Meghozhatják igazi, belső hangunkat.

Az Újragondoló naplót itt rendelheted meg.






Fb. like

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails