Oldalak

2015. 02. 14.

Élet Velencén

Mottó: 
"A lustaság szellemi fejlődésünk bilincse. Három típusa jelent komoly veszélyt. Az első a tétlen ember lustasága, amely a dolgok halogatásához vezet. A második a kishitűség lustasága, amely kétséget táplál bennünk a képességeinket illetően. A harmadik pedig a ragaszkodás lustasága, amely nem enged elszakadni minket rossz szokásainktól, negatívumainktól." 



Őszentsége a Dalai láma
Fotó: Klein Kinga

Kiléptem megint a mókuskerékből. Elindultam és már a zónázó vonat kis terce mágikus nyugtató erővel hatott rám. (Milyen régen figyeltem így a zenére. Mennyire hiányzik az is!) Sőt rögtön, ahogy a kapun kiléptem, vagy talán már otthon, mikor tudtam, hogy ma egész mást fogok csinálni mint eddig. Szóval megváltozott tudatállapottal sétáltam már a vonathoz is. Különleges kíséretet nyújtott ehhez a szikrázó napsütés, de a lényeg bennem van: nem hagyom, hogy bármi is zavarjon. Ez nem valamiféle erőltetett akarás, hogy jól érezzem magam, mondjuk inkább egyfajta meditációnak. 
Hagyom hogy hasson rám a világ: befogadom vonatzakatolást tatam-tatam-tatam, közben szomszéd ülésen ülő nénik csipkelődését egymással, és érzem a nap melegét az üvegen keresztül. Idetolakodnak a hétköznapokból jól ismert szorongató gondolatok is, bűntudat, félelem, szégyen, de szélnek eresztem őket, ma valahogy nem akarnak maradni. És micsoda romos házak az út mentén! A kedvenceim. Később a megérkezés egy ismeretlen faluba, a helyiek buszra szállnak és elindulok a Fő utcán. Kutyák ugatnak, a temetőből óriás, öreg fa magaslik. "Tanulni kell. A téli fákat..." Régi villák, aztán modern házak, Vörösmarty bronzba öntve és első világháborús emlékmű a parkban. Minden természetes, ismeretlen és vonzó, pedig semmi különös, egy falu a sok közül. Aztán egyszer csak felcsillan az út végén a víz, egy darab ég a földön és nem várt izgalom fog el. Ide vágytam, ide készültem és mindjárt ott leszek. Hihetetlen, de bizseregni kezd a gyomrom, mint régi randikon, mikor megláttam  a fiút messziről ott állni. Szeretem ezt az érzést, ezt a pár-pillanat-és-odaérek hangulatot. Megállok és messziről nézem a tavat. Ide jöttem, itt vagyok otthon, minden rendben. 
Finom homokba merül a cipőm, elérek a vízhez és leülök. Nézem, ahogy a víz összeér az éggel. Kár, hogy nem tudok verset írni, vagy festeni. Festeni talán még megtanulok... Nem tudom szavakba foglalni ezt az érzést. Földet érés. Hazatalálás. Megérkezés. Csillog a fény vízen, gyönge szellő fúj, nincs teljes csend, de minden ide tartozik, ehhez a pillanathoz. A bezárt lángosos bódék, a sétáló anyukák a hisztiző kisgyerekekkel, a visszatükröződő fény játéka a cölöpökön, a víz hangja, ahogy szelíden nekiütődik a betonpartnak. A nád susogása és bólogatása a szélben, mintha a nappal beszélgetne. A parton elhagyott óriás szocialista építmény "Szovjet irodalom" felirattal, mellette évek óta rozsdásodó munkagépek piros, sárga és zöld színük volt valaha. Kicsit arrébb a nemrég átadott vadiúj korzó épülete. Ellentmondásosságukban is összeillenek. Talán a víz köti össze őket... Valahol felbőg egy munkagép, felújítanak egy part menti sörözőt.
Idetartozom én is. Én, aki még sosem jártam itt. Tényleg, még nyáron sem. Aztán lemegy a nap, csodás színekkel ajándékoz meg és folytatódik ez a furcsa nap a vonaton, ahol a fiatalok egymással évődve hangoskodnak mellettem. Pont úgyanúgy, mint idefelé a nénik, csak más iránypontokkal... 
Bennem pedig zeng minden. A nap, az ég, a nád, a víz, az élet. 
Az élet Velencén.











































Fotók: Klein Kinga 
Megjegyzés küldése

Fb. like

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails