Szoba kilátással

2017. 03. 18.

Nagyon

Csodálatos érzés, ha belül minden rendben megy. Pont olyan, mint amikor szeretve vagy. Ha nincs éppen senki nagyon közel, aki ezt megteszi, hát lehetsz önmagad. Talán majd megérkezik az másik is. Majd. Addig is nem történik semmi különösen világraszóló csak telnek a hétköznapok, úgy ahogy annak lennie kell. A régen félelmetesnek érzett problémák most inkább inspirálnak. A napok derűsek, összefonódsz a világgal, szerves része vagy. Telve vagy erővel, derűvel, elfogadással. Minden nap új, izgalmas kihívás. Készen állsz az életre, bármit is jelentsen ez. Ha hibázol, ha elkeseredsz, nem zuhansz már a poklok legmélyére, nem támad üresség a szívedben és nem érzed magad elhagyatva, egyedül a világon. Ehhez persze érezned kellett valamikor, hogy valaki igazán szeretett. Úgy értem, valóban érezned kellett és ez sokkal több mint gondolnád. Hiába próbált szeretni, hiába mondta, hogy szeret, vagy a társadalmi közmegegyezés szerint evidens, hogy szeret, hiszen ő szült téged, ha te nem érezted, ha blokkolva van benned ez az érzés, akkor nem tudod mi van. Mégis ha meg tudod találni, elő tudod keresni ott, azt a mélyben szunnyadó érzést, akkor is, ha sok-sok munkába kerül. Rengeteg keresgélés, bolyongás elvarázsolt, sötét, félelmetes erdőkben. Ezeknek az utazásoknak látszólag semmi köze ahhoz az érzéshez, csak mész, mert keresel, vagy mert valami nem stimmel, aztán meg azért mert rájössz, nem a saját életedet éled. MIÉRT? Mi történik? És a sok-sok keresés, rémült kapkodás után egyszer csak azt érzed: hiszen már megvan. Mint amikor felérsz a hegyre, mélyen beszívod a friss levegőt, beszkenneled szemeddel a végtelen látóhatárt és rögzíted az élményt: m i n d e z a t i é d. Szabad vagy, csak az önmagad által felállított korlátok léteznek. Tehát: rajtad múlik. Rajtad múlik, mit használsz fel abból a sok mindenből, amit láttál, tapasztaltál, ami megtaposott, amikor éppen ölelésre vágytál. És abból, amit belülről hoztál fel nagyon-nagyon mélyről, életed kockáztatásával és most itt van a kezedben.

Köszi, most jól vagyok. ❤

Mennyi más világot, ellentétek ütközéséből eredő harmóniát, furcsa hangulatot táplál nap mint nap a világ. Mindenhol minden más, mint ebben a különös házban. Izgalmas, sokszínű és meghódításra vár. Helyiségről helyiségre meglepetések, vad színek, egzotikus sarkok bukkannak elém. Egyedül vagyok. Üldögélek itt is, ott is egy kicsit. Van időm a világra. Hallgatom a csendjét, befogadom a hangjait, figyelem a fényét. Végigsimítok az öreg bútorokon. Megyek föl a lépcsőn, fölérek a tetőre, szétnézek.
Megérkeztem.

2017. 01. 07.

Vers

Vajon mire jó

Sokszor nézem a szomszédos panel tetején
a szirénákat és az antennák erdejét.
Csönd van.
Szeretem, ahogy a fény
körbeöleli ott legfelül azt a kis építményt,
talán a lépcsőház vége lehet...
Vajon mire jó ez nekem...
Igen, alatta az óriási ablakok egyenletes ritmusban
sorakoznak lefele és
legalul
ott a kapu.
Kora délután.
Az erkélyek most oldalról kapják a fényt
és tökéletes átlókat rajzol az árnyék
a fakult sárga téglalapokra.
Nem értem, miért, de megnyugtat a látvány.
De tényleg, mire jó, elmondanád?
Tél van.
A ház fölötti kékben ezüstösen csillog három sirály, ahogy épp fordulnak...

Mindig félek, mi lesz holnap.

Csepel, 2017. január 7.

Fotó: Yener Torun

2017. 01. 01.

Vers

Mindent másképp

Mondd hát, miért olyan nehéz
átprogramozni az automatikát
az élet felén
és elérni, hogy mindent másképp...?

Elkezdted újra az elején,
most haladj egyszerűen tovább,
egyik lábad a másik után, tudod,
a tízezer mérföldes út is...
És lélegezz, ne bonyolítsd.

De egyszer csak hirtelen pokolian fáj,
sötét-mozdíthatatlannak tűnik minden akadály.
A tudat beszűkül,
a rettegés rám nehezül,
s a rémület ragacsos pókhálóként feszül
és eltűnt a fény!

Oké, figyelj rám,
gondolkozz, pihenj, várj!
Alapíts saját hitvallást:
csak te tudod, mi kell neked, senki más.

Poklodat énekeld meg,
írd le betűvel,
üvöltsd el hangokkal,
simítsd el ecsettel,
vagy rögzítsd pixelekkel
és másnap könnyebb lesz a reggel.

Merülj el abban, mi téged táplál,
és majd, ha feltöltekeztél,
jöhetnek lassan ők is már...

kiket szeretsz,
adhatod már magadból,
ami csak te lehetsz.

Csepel, 2017. január 1.

Tasha Marie, When I close my eyes

2016. 12. 24.

Karácsony előtt

Øystein Sture Aspelund

Ma még munka este 8-ig. Még egy egész nap az ablak nélküli házban. Holnap szenteste.  A nagy feladat: letenni a terheket,  minimális takarítással beérni,  harmóniát megőrizni,  megelőzni a pánikot.  Nem folytatni a stresszel teli hétköznapokat. A legnagyobb kihívás mégis mind között: megengedni magamnak, hogy örüljek. Örülni annak, hogy együtt lehetek azokkal, akiket szeretek, hallom a nevetésüket. Van mit ennünk és van valami otthon-féle ahova behúzódhatunk a hideg elől. Kint terjed a köd. Szenvedünk, küszködünk, de egyre többször tudok már a jóra koncentrálni. Észrevenni a lehúzó gondolatokat és megállítani azokat. Holnap ezt fogom tenni. Örülni a csendnek, örülni a fénynek, elhinni, hogy megérdemlem, és hogy megállhatok végre, együtt sok más emberrel a világon.  Libabőrös érzés arra gondolni, hogy mennyi ember van otthon és talán ugyanarra gondol, mint én. Együtt ünnepelni veletek furcsa, bizsergető érzés. Nem vagytok itt velem, mégis egyfelé tartunk lélekben. Elmerülés,  odaadás, bizalom.  Talán ez a szeretet...

És amikor ez az érzés eltölt, szeretnék azokra is gondolni, akiknek nincs ennivalójuk, nincs béke és nincs szeretet. Csak az, amit küldünk nekik ezekkel a gondolatokkal. Fontos dolog a gondolatok tisztán tartása. A tiszta, szeretettel teli gondolatok majd eljutnak azokhoz, akiknek szüksége van rájuk, és észrevétlen enyhülést hoznak szenvedéseikre. Odarepülnek hozzájuk megölelik és megvigasztalják őket, meleget árasztanak és fénnyel töltik el  őket. És talán csak egy pillanatra majd kicsit ők is örülnek.

Addig is, míg megérkezik az étel, a takaró és a béke.

2016. 12. 01.

Érintő - Frida Kahlo

Új sorozatomban olyan embereket, művészeket szeretnék felidézni,
akikhez intenzívebben kötődöm, mint másokhoz, akiknek véleményével, alkotásaival, bár távol vannak, vagy tán nem is élnek már, érthetetlen módon egy vagyok, legyen az egy apró gondolatfoszlány vagy életet átfogó filozófia. Akikkel kapcsolatban szinte úgy érzem, mintha teljességgel érteném és ismerném őket. Ez persze nem lehetséges, vagy mégis? Akik megfogalmaztak valamit, amit én is érezni, átélni, hallani, látni vélek ebben a nagy útkeresésben.

Akik valamit megérintettek bennem.

Bátorság - ha Fridára gondolok, ez jut eszembe először.

Micsoda vad bátorság kellett ahhoz, hogy mindazokat a legbensőbb érzéseket a vászonra vigye és valóban az egész világ elé tárja!?! Képeiből egyszerre sugárzik az erő és a szenvedés, amivel az életét élte soha föl nem adva, hogy megtalálja mi is az élete valódi célja. Nem engedte, hogy eltántorítsák attól, ami ebben legfőbb segítője volt, az, amit a legjobban szeretett csinálni, amivel egyszerre kutatta, gyógyította és kitárta a lelkét: a festés művészetét.
Élete megpróbáltatások sorozata. Ezek között a legtragikusabb, életére a legnagyobb és haláláig hatással lévő: kamaszkori autóbusz balesete, melyben súlyos sérüléseket szenved és után hosszú ideig ágyhoz kötött állapotában a halál is meglátogatja. Házassága Diego Rivera-val a kor híres-hírhedt festőjével pedig héja-nász, se veled, se nélküled kapcsolat. A megcsalások, elválások-kibékülések, szenvedélyes veszekedések közt, melyek közt sejthetően sokszor magányos volt, igazi női őserőre volt szükség, hogy megtartsa méltóságát. És a művészi lét - kinőni a férj árnyékából és saját jogon valódi festővé válni szintén folyamatos kihívás, melyet gyönyörűen, magas szinten teljesített. Innen nézve ez ilyen egyszerű, de valóban ott lenni, megvetni a lábunkat a hétköznapok monotóniája közepette és azon tépelődni, vajon hogyan teljesíthetjük be legtökéletesebben utunkat - ez kegyetlen küzdelem. Fridában ezt a küzdelmet is látom.

Sok-sok tépelődés és kételkedés árán, teremtette meg és vállalta föl önmagát, előtérbe helyezve, nyersen kitárva önnön sebezhetőségét. Saját magát ábrázoló számtalan képe is azt bizonyítja: alkotó munkája folyamatos szembenézés, önmarcangolás, önmagát tisztán látni vágyás volt. Vajon készített-e valaha festő ennyi önarcképet? És azok az alkotások is, amelyeken látszólag nem szerepel, azok is mind róla szólnak szimbolikusan vagy áttételesen: csendéletek, családi képek, vagy egész más tematikájú művek. Végül pontosan ettől a következetes útkereséstől lett döbbenetesen hiteles és jelentőségteljes, amit alkotott. Átjön a képein a pokoli kínlódás, a válaszok keresése az élet alapvető kérdéseire: születés-szülés, halál, nőiség, férfi-lét, boldogság, gyermekáldás, melyek időről-időre mindannyiunkat foglalkoztatnak egy életen át. Akár fájdalmas-őszintén szembenézünk velük, akár dühös-harcosan megtagadjuk azokat.