Arany derengés

Anyák napjára

Sok hiányom közül te a vagy a legalapvetőbb, lemardosóbb. Nem azért, mert már nem vagy itt. Kapcsolatunk legfőbb tulajdonsága mindig is a hiány volt. Ebből kell hát valamit kihoznunk.

Már tisztában vagyok vele, hogy neked ugyanúgy fájt, mint nekem, hogy nem találtuk meg egymáshoz az utat ebben az életben. Görcsös akarások és fájdalmas sérülések feszültek egymásnak közöttünk hosszú éveken keresztül, nem a megértés, az egymás elfogadásának bölcsessége kormányozta lelkünket. Se veled, se nélküled állapot volt, melyben csupán rövid időkre ragyogott fel az egymáshoz tartozás öröme, gyakrabban az egymás iránti elvárások, a sértettség és a harag démonai irányítottak mindkettőnket. Haldoklásod ebben a folyamatban kivételes lehetőség volt, amellyel - ezt is csak azóta fogtam fel - pontosan olyan mértékben éltünk, amennyire akkor, 12 évvel ezelőtt, érettek voltunk rá. Számomra egy volt ez azon nagyon kevés, veled harmóniában töltött időszakok közül, amelyeket megélhettünk ketten. A fájdalom ellenére is meghitt, gyönyörű emlék, még ma is nehéz hasonlót felidézni magamban. Olyan közel kerültünk akkor egymáshoz, mint talán addig soha. Legtöbbször szavak nélkül. Csak ültem az ágyadnál és simogattam a híresen szép formájú kezed. Nem érdekelt semmi más, csak hogy ott legyek, ha szükséged van rám és megnyugtassalak, hogy minden rendben lesz. Tudtam,  - vagy csak éreztem? - hogy oda, ahova indulsz a nyilvánvalóan meglévő fizikai fájdalmak mellett szívbemarkoló félelmek kísérnek. Szerettem volna, ha tudod, hogy nem vagy egyedül, ott vagyok veled teljes valómmal. Minden porcikámmal, gondolatommal és erőmmel téged szolgállak. Nyugtatlak, támogatlak és vigasztallak, amennyire csak tudlak. Elkísérlek, amíg lehet. Éreztem, hogy csak úgy indulhatsz el, ha látod, hogy én nyugodt és erős vagyok. Nem mindig sikerült. Egyszer, emlékszem, hirtelen nagyon elkeseredtem és kiszakadt belőlem a zokogás első csuklása, de te határozottan, szinte durván azt mondtad:

- Ne!

Rosszul esett, de megértettem. Kimentem, és a kórház lépcsőfordulójában sírtam ki magam, aztán visszamentem. 

Jó volt ott lenni veled. Végre éreztem, milyen az, mikor önmagam vagyok és ez neked nemcsak, hogy nincs ellenedre, hanem még támogat is. Egyszerre volt csodálatos egység és fájdalmas búcsú ez nekünk. Végre érezhettem, hogy szeretlek. Megengedtem magamnak, amit annyi éven át megtagadtam magamtól.

Nem beszéltünk ezekről a dolgokról, szinte észrevétlenül megtörtént velünk mindez. Ott voltunk egymásnak. Hasznát vehettem végre végtelen empátiámnak és együttérzésemnek, ami addig inkább akadályozott, mint hasznomra volt az életben, és többek között ez a tulajdonságom is az volt, amelyet te egyáltalán nem értékeltél. Azt hiszem gyöngének és kevéssé életre valónak gondoltál és ez még ma is meghatározó élmény bennem. De ott, azokon az estéken, délutánokon, amikor bent voltam nálad a kórházban pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Tisztán láttam, hogy mi történik és és tudtam, mit kell tennem. Nem érdekeltek az elvárások, vagy, hogy mások, mit gondolnak rólam. Láttam, hogy amit teszek, az vigasz neked, hogy helyesen cselekszem és ez erőt adott. Megerősítette létezésem. Paradox módon éppen akkor, amikor te távozni készültél innen. 

Mindezt nem fogtam föl ilyen tudatosan akkor még. Az azóta eltelt időben kellett még történnie néhány csodával is határos változásnak, és máig tartó folyamatos eszmei bolyongásnak, helykeresésnek, hogy ma így tudjak erről írni és tudom, hogy a bolyongásnak nincs vége. Még rengeteget kell tapasztalnom, míg az a sötét lyuk a lelkemben, ahol egymás iránti szeretetünknek kellene ragyognia, nem csak időnként telik meg harmóniát idéző képekkel, de mindörökre telítődik a teljesség aranyszínű derengésével, melyben majd újra együtt leszünk.