Világmegváltó semmiségek - Nem várok már

Reggel az erkélyen. Tiszta idő van, ellátok egészen a Törley kastélyig. Nézem a fákat, olyanok, mintha mosolyognának, ahogy a hűsítő szellő fújja őket. Meleg lesz ma is. Klasszikus nyári nap. Erre vágytam mindig, és hány ilyen nap ment a süllyesztőbe! Föl sem fogtam, mentem dolgozni reggel, rohantam a buszhoz, este már sötét volt, mikor kijöttem, szabadnapomon pedig menekültem a világ és önmagam elől. A munkára hivatkozva észre sem vettem, hogy telnek a napok, vagy ha észrevettem, csak szorongtam tőle, hogy fut-fut valami tőlem függetlenül és én nem vagyok benne.

Most itt vagyok. Teljes valómmal, tudatosan, minden porcikámmal.
Váratlanul megszólal bennem a régi dal, ahogy a tájat szemlélem, aztán nem csak bennem, éneklem is.

"Van még ki rosszkedvűen ébred,

Van még, ki holtvágányon áll,

Van még, ki gátlásoktól szenved,

Van még, ki megváltásra vár."

Nagyon régi emlék. Mégis azonos vagyok vele, bár valami mégis változott. Akkor én is azok közé tartoztam, akik várták a csodát, akik megváltásra vártak.

Nem várok már megváltásra, sőt annyi energiát és tudást kezdek magamban érezni, hogy szívesen segítek vele másoknak is.

Nem várok már.

Cselekszem.

A dal, Bródy János szerzeménye, Koncz Zsuzsa énekelte a Valahol c. albumon. És aztán még sok-sok koncerten.

A képet Pünkösd napján készítettem az erkélyen.