Bergamo, amore mio

Tegnap töltöttem be az ötvenet.

Akárhogy is nézem, ez krízis. Gondoltam írok majd valami bölcset, szépet, hogy semmit nem bánok, meg ilyesmit. Nem megy.

Megmutatom inkább a Bergamóban készült képeimet, melyeket milánói utazásunk során készítettem. Nagy rohanás volt az egész, épphogy csak belekósoltam picit az óváros, Cittá Alta hangulatába, ráadásul nem számítottam városnézésre, így fel sem tudtam készülni belőle. Nem mintha akkor lett volna idő bemenni a Colleoni kápolnába vagy Donizetti szülőházába... Így is folyamatosan rám vártak a többiek, mert lemaradtam fényképezni. 

Drótkötél vontatású vasúttal mentünk föl a Felsővárosba. Az induló állomáson lévő kávézó annyira hangulatos volt, hogy megkértem a pultost, hadd fényképezzem le őt is. Fent, ahogy kiléptem az állomás épületéből úgy éreztem, mintha egy  varázslatos időutazáson vennék részt. Szűk, kanyargós utcák, váratlanul felbukkanó tipikus, mégis különös atmoszférával. Nem tudom miért olyan vonzó ez számomra. Egyszerre ismerős és idegen. Soha nem jártam ott, mégis beszédbe tudok elegyedni bárkivel. Beülhetek meginni egy kávét egy sehol másutt nem ízlelhető süteménnyel. Furcsa, hogy van a világnak olyan helye, amelyet sosem láttam, még csak a létezéséről sem tudtam mégis mikor egyszer csak ott vagyok, rögtön úgy érzem odatartozom, tudnék ott élni. Jó-jó tudok olaszul, de ez mégsem minden...

Boldog vagyok, hogy ennyit is, így is láthattam belőle. És ha majd egyszer végre én tervezem az olaszországi utamat,  Bergamóra minimum három napot szánok, ... vagy még többet, ahogy kedvem tartja.
Orsi, köszi a fényképezőgépet!

Fotók: Szoba kilátással, Klein Kinga