Oldalak

2014. 12. 26.

Kicsit szokatlan

Semmi máshoz nem értek jobban, mint az érzésekhez. Egész életem rémületes és boldogságos érzések jegyében telt. Talán mondhatom már múlt  időben... Áradtam, mint egy folyó, hömpölyögtem szűk, sötét helyeken, kerestem kétségbeesetten a vélt és valós kijáratokat és mikor megtaláltam, mindent lerombolva zúdulva, néha magamat is összetörve, pánikszerűen törtem ki elfelejtve, hogy én magam vezettem ezekre a pokoli helyekre magamat. Nem is elfelejtve, inkább soha föl sem fogva, hiszem azokban az években semmit sem láttam tisztán, inkább valamilyen szűrőn át jöttek a jelek, mint mikor a sűrű felhőkön átdereng a napsugár. Rengeteg dologra most nem is emlékszem, pedig tudom, hogy ott voltam fizikai valómban, de igazából nem. Nem éltem át teljes, éber odafigyeléssel, ami történt velem. Máskor pedig szétterültem tág térségeken, elfoglalva minden nekem feltárulkozó helyet, mert úgy éreztem az az én világom és biztonságban vagyok. De ez az egész létezés hazugság volt, menekülés a valóság elől. Beszorítottam magamat egy világba, ahol nincs választás, ahol szívszakadva lehet panaszkodni a lét igazságtalanságára és megnyugtató elhinni, hogy semmit, de igazán semmit sem tehetek önmagamért, hiszen A HELYZET, MEG Ő, MEG Ő, MEG Ő mind-mind ellenem vannak és én gyönge és kicsi vagyok. Kényelmes (gyerekes) álláspont. Aztán mégis időről-időre olyan behatások értek, melyek felkavarták ezt az illúziót, olyan döbbenetes, fájdalmas élményekkel gazdagítva, melyeket nem lehetett már figyelmen kívül hagyni. Újabb érzések, jöttek, mint tőrdöfések és arra késztettek, hogy felfedező útra induljak önmagam dzsungelébe: mi a franc történik és miért? És feltámadt az igény: érteni szeretném, miért nem érzem jól magam abban, amiben pedig minden jel szerint logikusan jól kéne, hiszen minden megvan. Majdnem minden megvan, amit kívántam... akkor mégis mi van? 
Ez az év ennek a kérdésnek a jegyében telt. Nem mondom, hogy minden tiszta, de áttörtem a homályt, jónéhány fátyol lehullott és lassan-lassan eljutok oda, ahol már csak a csöndes állóvíz nyugalma honol. Nem fut már sehova, nincs hova menekülni, rohanni, a szétterjedés a teljesség. Rájöttem: a fátylak mögött mindig újabbak léteznek és az új cél most már ez. Újabb és újabb titkokat fölfedezni,  felkészülten várni, hogy semmi sem biztos, hogy semmi sincs úgy, ahogy elképzelem. Mindig új tapasztalások, új meglepetések, kegyelmek érnek el hozzám. ÉS RAJTAM ÁLL: minden lehetőségemre álló eszközzel, tisztán és éberen felfogni a világ jeleit és szabadon dönteni arról, mit kezdek velük, miként használom azokat.

Párbeszéd Ridley Scott, számomra nagyon fontos filmjéből a Thelma és Louisból. Üldözik őket a rendőrök, kis időt nyernek és hirtelen fékezéssel éppen hogy megállnak egy szakadék szélén. Felocsúdva lélegzetelállító látkép tárul eléjük.

"-Te jóságos ég!
- Ez meg mi a fene?
- Nem vagyok biztos benne, de lehet... lehet, hogy ez maga a Grand Canyon.
- Huhhh.. egyszerűen káprázatos!
- Igen, kicsit szokatlan."































Képek forrása: pinterest, top of art, wikipédia 
Megjegyzés küldése

Fb. like

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails