 |
| Fotó: Szoba kilátással |
Ülök a teraszon, a hőség már alábbhagyott és a madarak egész nap nagyon halkan csicseregnek. Ülök a gép előtt, megérkezett az ősz és a tea keserű lett és zavaros is, pedig nagyon szép a doboza. Ülök valahol a világban és, folyton keresek valami tökéleteset, vagy csak jobbat mint eddig volt... nem is tudom. Ma már egészen másfelé megyek, mint húsz éve, de másfelé, mint akár négy éve is. Sok mindent találtam már, de egy időben nem tudtam élni ezekkel a dolgokkal. Nem született belőle tudás, tapasztalat. Vagy ami akkor tapasztalatnak tűnt, nem volt elég csak egy szempillantásra. Úgy éreztem, semmi nem maradt velem, csak nagyon kevesen maradtak meg bennem. Akkoriban keserű voltam, kétségbeesett és dühös... Nem értettem, mi történik.
Minden eltűnik, elmúlik, átalakul. Nagyon nehéz volt ezt elfogadnom, szeretni még mindig nem tudom.
Mostanában már nem sietek annyira, szeretem élni a napokat egymás után, de még mindig gyors nekem minden. Csak ha egyedül vagyok, akkor élvezem igazán, hogy jelen vagyok. Szeretem megfigyelni magam, leírni, elemezni a gondolataimat, elmélyülni a tevékenységben, amit éppen végzek. Takarítani, sétálni, zserbót sütni, ülni a tóparton este. Még mindig túl sok a lehetőség, túl sok a kötöttség és a teher, de már nem frusztrál annyira.
Szerettem L-hez járni, együtt kutattuk, hogy mit is szeretnék, mi ad örömöt és mi árt nekem. Én meséltem, ő néha kérdezett. Nem várt semmit, ha sokáig kerülgettem a lényeget, rákérdezett, de semmi több. A lényével gyógyított, az odafigyelésével emelt fel. Az, hogy minden figyelmével, ítélettől mentesen felém fordult, arra bátorított, hogy teljes, valódi minőségemben úgy létezhetek, ahogy vagyok. Arra, hogy az érzéseimhez és gondolataimhoz jogom van, hogy nem kell másnak lennem, mint aki valójában vagyok - vajon ki is vagyok? - hogy nem kell szégyellnem, ha másfélének érzem magam, mint a környezetem. De nem is kell félnem tőlük azért, mert ők mások, vagy nem kell dühösnek lennem rájuk. Ez az időszak most véget ért, de fontos alapzat jött létre bennem, ami eddig hiányzott. Kikerülhetetlen, mint a súly a keljfeljancsiban. És ez a pár mondat még meg sem közelíti a valóságot... (Majd a regényben.)
Mindent köszönök. Együttérzést, tiszteletet és a kis távolságot is. Ettől lett olyan, amilyennek lennie kellett.
Elcsitultak a dolgok, de tovább keresek.
Kevésbé kétségbeesetten és ritkábban dühösen.
 |
| Fotó: Szoba kilátással, Itt ülök |
