 |
| Øystein Sture Aspelund |
Ma még munka este 8-ig. Még egy egész nap az ablak nélküli házban. Holnap szenteste. A nagy feladat: letenni a terheket, minimális takarítással beérni, harmóniát megőrizni, megelőzni a pánikot. Nem folytatni a stresszel teli hétköznapokat. A legnagyobb kihívás mégis mind között: megengedni magamnak, hogy örüljek. Örülni annak, hogy együtt lehetek azokkal, akiket szeretek, hallom a nevetésüket. Van mit ennünk és van valami otthon-féle ahova behúzódhatunk a hideg elől. Kint terjed a köd. Szenvedünk, küszködünk, de egyre többször tudok már a jóra koncentrálni. Észrevenni a lehúzó gondolatokat és megállítani azokat. Holnap ezt fogom tenni. Örülni a csendnek, örülni a fénynek, elhinni, hogy megérdemlem, és hogy megállhatok végre, együtt sok más emberrel a világon. Libabőrös érzés arra gondolni, hogy mennyi ember van otthon és talán ugyanarra gondol, mint én. Együtt ünnepelni veletek furcsa, bizsergető érzés. Nem vagytok itt velem, mégis egyfelé tartunk lélekben. Elmerülés, odaadás, bizalom. Talán ez a szeretet...
És amikor ez az érzés eltölt, szeretnék azokra is gondolni, akiknek nincs ennivalójuk, nincs béke és nincs szeretet. Csak az, amit küldünk nekik ezekkel a gondolatokkal. Fontos dolog a gondolatok tisztán tartása. A tiszta, szeretettel teli gondolatok majd eljutnak azokhoz, akiknek szüksége van rájuk, és észrevétlen enyhülést hoznak szenvedéseikre. Odarepülnek hozzájuk megölelik és megvigasztalják őket, meleget árasztanak és fénnyel töltik el őket. És talán csak egy pillanatra majd kicsit ők is örülnek.
Addig is, míg megérkezik az étel, a takaró és a béke.
