Itt ülök (A Megvalósult Álmok Kertje felé)

Fotó: Szoba kilátással

Ülök a teraszon, a hőség már alábbhagyott és a madarak egész nap nagyon halkan csicseregnek. Ülök a gép előtt, megérkezett az ősz és a tea keserű lett és zavaros is, pedig nagyon szép a doboza. Ülök valahol a világban és, folyton keresek valami tökéleteset, vagy csak jobbat mint eddig volt... nem is tudom. Ma már egészen másfelé megyek, mint húsz éve, de másfelé, mint akár négy éve is. Sok mindent találtam már, de egy időben nem tudtam élni ezekkel a dolgokkal. Nem született belőle tudás, tapasztalat. Vagy ami akkor tapasztalatnak tűnt, nem volt elég csak egy szempillantásra. Úgy éreztem, semmi nem maradt velem, csak nagyon kevesen maradtak meg bennem. Akkoriban keserű voltam, kétségbeesett és dühös... Nem értettem, mi történik. 

Minden eltűnik, elmúlik, átalakul. Nagyon nehéz volt ezt elfogadnom, szeretni még mindig nem tudom.

Mostanában már nem sietek annyira, szeretem élni a napokat egymás után, de még mindig gyors nekem minden. Csak ha egyedül vagyok, akkor élvezem igazán, hogy jelen vagyok. Szeretem megfigyelni magam, leírni, elemezni a gondolataimat, elmélyülni a tevékenységben, amit éppen végzek. Takarítani, sétálni, zserbót sütni, ülni a tóparton este. Még mindig túl sok a lehetőség, túl sok a kötöttség és a teher, de már nem frusztrál annyira. 

Szerettem L-hez járni, együtt kutattuk, hogy mit is szeretnék, mi ad örömöt és mi árt nekem. Én meséltem, ő néha kérdezett. Nem várt semmit, ha sokáig kerülgettem a lényeget, rákérdezett, de semmi több. A lényével gyógyított, az odafigyelésével emelt fel. Az, hogy minden figyelmével, ítélettől mentesen felém fordult, arra bátorított, hogy teljes, valódi minőségemben úgy létezhetek, ahogy vagyok. Arra, hogy az érzéseimhez és gondolataimhoz jogom van, hogy nem kell másnak lennem, mint aki valójában vagyok - vajon ki is vagyok? - hogy nem kell szégyellnem, ha másfélének érzem magam, mint a környezetem. De nem is kell félnem tőlük azért, mert ők mások, vagy nem kell dühösnek lennem rájuk. Ez az időszak most véget ért, de fontos alapzat jött létre bennem, ami eddig hiányzott. Kikerülhetetlen, mint a súly a keljfeljancsiban. És ez a pár mondat még meg sem közelíti a valóságot... (Majd a regényben.)

Mindent köszönök. Együttérzést, tiszteletet és a kis távolságot is. Ettől lett olyan, amilyennek lennie kellett.

Elcsitultak a dolgok, de tovább keresek. 

Kevésbé kétségbeesetten és ritkábban dühösen.

Fotó: Szoba kilátással, Itt ülök

Arany derengés

Anyák napjára

Sok hiányom közül te a vagy a legalapvetőbb, lemardosóbb. Nem azért, mert már nem vagy itt. Kapcsolatunk legfőbb tulajdonsága mindig is a hiány volt. Ebből kell hát valamit kihoznunk.

Már tisztában vagyok vele, hogy neked ugyanúgy fájt, mint nekem, hogy nem találtuk meg egymáshoz az utat ebben az életben. Görcsös akarások és fájdalmas sérülések feszültek egymásnak közöttünk hosszú éveken keresztül, nem a megértés, az egymás elfogadásának bölcsessége kormányozta lelkünket. Se veled, se nélküled állapot volt, melyben csupán rövid időkre ragyogott fel az egymáshoz tartozás öröme, gyakrabban az egymás iránti elvárások, a sértettség és a harag démonai irányítottak mindkettőnket. Haldoklásod ebben a folyamatban kivételes lehetőség volt, amellyel - ezt is csak azóta fogtam fel - pontosan olyan mértékben éltünk, amennyire akkor, 12 évvel ezelőtt, érettek voltunk rá. Számomra egy volt ez azon nagyon kevés, veled harmóniában töltött időszakok közül, amelyeket megélhettünk ketten. A fájdalom ellenére is meghitt, gyönyörű emlék, még ma is nehéz hasonlót felidézni magamban. Olyan közel kerültünk akkor egymáshoz, mint talán addig soha. Legtöbbször szavak nélkül. Csak ültem az ágyadnál és simogattam a híresen szép formájú kezed. Nem érdekelt semmi más, csak hogy ott legyek, ha szükséged van rám és megnyugtassalak, hogy minden rendben lesz. Tudtam,  - vagy csak éreztem? - hogy oda, ahova indulsz a nyilvánvalóan meglévő fizikai fájdalmak mellett szívbemarkoló félelmek kísérnek. Szerettem volna, ha tudod, hogy nem vagy egyedül, ott vagyok veled teljes valómmal. Minden porcikámmal, gondolatommal és erőmmel téged szolgállak. Nyugtatlak, támogatlak és vigasztallak, amennyire csak tudlak. Elkísérlek, amíg lehet. Éreztem, hogy csak úgy indulhatsz el, ha látod, hogy én nyugodt és erős vagyok. Nem mindig sikerült. Egyszer, emlékszem, hirtelen nagyon elkeseredtem és kiszakadt belőlem a zokogás első csuklása, de te határozottan, szinte durván azt mondtad:

- Ne!

Rosszul esett, de megértettem. Kimentem, és a kórház lépcsőfordulójában sírtam ki magam, aztán visszamentem. 

Jó volt ott lenni veled. Végre éreztem, milyen az, mikor önmagam vagyok és ez neked nemcsak, hogy nincs ellenedre, hanem még támogat is. Egyszerre volt csodálatos egység és fájdalmas búcsú ez nekünk. Végre érezhettem, hogy szeretlek. Megengedtem magamnak, amit annyi éven át megtagadtam magamtól.

Nem beszéltünk ezekről a dolgokról, szinte észrevétlenül megtörtént velünk mindez. Ott voltunk egymásnak. Hasznát vehettem végre végtelen empátiámnak és együttérzésemnek, ami addig inkább akadályozott, mint hasznomra volt az életben, és többek között ez a tulajdonságom is az volt, amelyet te egyáltalán nem értékeltél. Azt hiszem gyöngének és kevéssé életre valónak gondoltál és ez még ma is meghatározó élmény bennem. De ott, azokon az estéken, délutánokon, amikor bent voltam nálad a kórházban pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Tisztán láttam, hogy mi történik és és tudtam, mit kell tennem. Nem érdekeltek az elvárások, vagy, hogy mások, mit gondolnak rólam. Láttam, hogy amit teszek, az vigasz neked, hogy helyesen cselekszem és ez erőt adott. Megerősítette létezésem. Paradox módon éppen akkor, amikor te távozni készültél innen. 

Mindezt nem fogtam föl ilyen tudatosan akkor még. Az azóta eltelt időben kellett még történnie néhány csodával is határos változásnak, és máig tartó folyamatos eszmei bolyongásnak, helykeresésnek, hogy ma így tudjak erről írni és tudom, hogy a bolyongásnak nincs vége. Még rengeteget kell tapasztalnom, míg az a sötét lyuk a lelkemben, ahol egymás iránti szeretetünknek kellene ragyognia, nem csak időnként telik meg harmóniát idéző képekkel, de mindörökre telítődik a teljesség aranyszínű derengésével, melyben majd újra együtt leszünk.

Megjött a hangom

Aznap, amikor a könyvecske megérkezett, és kézbe vette, az Álmok résznél nyílt ki, átfutotta, és az éjjeli szekrényén hagyta a tollal, amely vele együtt érkezett. Addig is írta az álmait, de éjjel sosem vette rá magát, mindig megvárta a reggelt és csak akkor írta le, amennyire emlékezett belőle. 

Éjjel intenzíven rémisztő, szorongásos álma volt. Ritkán álmodott ennyire emlékezetesen meghatározót, egész napjára kihatót. Úgy érezte, hogy pokolian rossz szándékkal közelít felé valaki, de nem lehetett látni, ki az. Csak a lihegése hallatszott, ahogy egyre közelebb és közelebb jön. Álmában is ágyban feküdt, de valamiért nem bírt mozdulni, mintha beteg lett volna. Volt ott valaki más is a szobában, de háttal állt neki. Kiabálni akart, hogy segítséget kérjen, de nem volt hangja. Mikor már egyre frusztráltabban, sokadszor ismételte ugyanazt a szót, de legfeljebb suttogás jött ki a torkán üvöltés helyett, egyszer csak végre kiszakadt belőle:  

- S e g í t s é g! 

Ez viszont már a valóságban is egy hangos kiáltás volt. Fölébredt. Mindenki rémült volt körülötte, ő viszont megkönnyebbülve nyugtázta, hogy sikerült végre segítséget kérnie: megjött a hangja. Aztán lejegyzett néhány sort az új füzetbe és visszaaludt. Reggel pedig érdeklődve nézte az éjszakai kusza kézírást és a jegyzet alapján a teljes álmot leírta a naplóba.

Idén lesz negyedik éve, hogy intenzíven és néha nyilvánosan is boncolom önmagam. Sokszor úgy érzem, semmi nem lett jobb tőle, sokszor pedig úgy, ha ezt nem csinálnám, már nem igazán élnék, inkább csak olyan élőhalott módon. Egy viszont biztos: külső segítők és az írás nélkül nem haladnék semerre. A kézzel leírt gondolatok által mindig meglepően új világokat fedezek fel, melyek mind bennem élnek. Egyszerre több füzetet is vezetek, de most Hegedüs Erika, a Több van benned, mint gondolnád oldal szerzőjének Újragondoló naplóját kaptam kipróbálásra és a fenti eset tényleg megtörtént velem, pontosan úgy ahogy leírtam. Hiszem, hogy mindennek jelentősége van, ami történik velem és ha le is írom valamilyen formában a tapasztalataimat, érzéseimet, az segít a feldolgozásban, önmagam megértésében. Az Újragondoló napló ráadásul nem csak egy egyszerű jegyzetfüzet, de inspiráció is. Erika az első oldalakon néhány fontos témában olyan gondolatébresztő jegyzeteket írt, melyeknek újragondolása valóban elindíthat egy vágyott élet felé. Témák, melyeket ha valóban végiggondolunk, változtatásra késztetnek. Kérdések, melyekre ha őszintén válaszolunk magunknak, meglepő, új úton indíthatnak el. Meghozhatják igazi, belső hangunkat.

Az Újragondoló naplót itt rendelheted meg.