Oldalak

2019. 07. 17.

Bögre

A kávé hosszú ideje hozzátartozott a reggeli szertartáshoz. Ült az étkezőasztalnál, a panel albérletben, és a padlón szétterülő ragyogó fénysáv magához húzta tekintetét. Gyerekkora óta részletekben látta a világot, soká el tudott merülni egy-egy tűzfal ázott, koszos rajzolataiban, a felhők gomolygásában vagy egy textil színes mintázatában. Szeretett a hangtalan, fölnagyított makrókban gyönyörködni, de minduntalan azzal küzdött, hogy ezt hogyan illessze be életébe? 



A fény a nyitott ablakon keresztül áradt a konyhába, onnan az előszobába az étkező asztalhoz, megkétszereződött az ablak üvegén és a fehérre mázolt fűrészporos tapétán, végül visszaverte az olcsó fehér padlóburkolat is bevilágítva az amúgy sötét, ablaktalan közlekedőt. Legújabb, kedvenc bögréjéből kiitta az utolsó csepp tejeskávét is és befejezte az evést.  
Belebámult a fényességbe. Muszáj volt, hívta, szinte hipnotizálta ez a fény, mindent elöntött és kizárta a világot. Nem bírt felállni, pedig indulnia kell mindjárt. Ez csak egy, a hétköznap reggelek irdatlan sorában, semmi különös. Hány éve is dolgozik? Mikor a fia 3 éves lett, körülbelül akkor ment el ahhoz a telemarketinges céghez, a férje pedig pont előtte mondott fel. Nem volt más választása. Eszébe sem jutott, hogy a főiskolai diplomájával keressen munkát, inkább kihagyta az önéletrajzból is. Elgondolkodott, meztelen bokáját nézte, ahogy a bokacsont árnyékot vetett fölfelé, a padlóról szétszórt fénysugarak akadályaként és a környékén a kisebb erek kitüremkedtek, 15 éve.
Valamiért most nem volt olyan kétségbeejtő az érzés, hogy munkába kell mennie, mint máskor. Volt még egy pici idő, hogy elmerüljön ebben a néhány pillanatban. Végül is ez itt egy olyan tökéletes-féle érzés. Nem kell hozzá senki, csak ő, a bögre és a fény. Meglepő volt ezt egy munkanap reggelén tapasztalni. Nehéz volt ellenállni, nem belemenni, rettenetesen nehéz. Szeretett lassítani, leállni és belefeledkezni a pillanatba, de ez nem illett bele abba a zajos búcsúba, amit a többiek életnek neveztek és nem is volt erre mindig idő. Az egész kinti dolog, az ellenkezőjéről szólt. Rohanás, üvöltés, kacagás. Csípőből válasz, hirtelen fékezés, azonnali megragadás. Nem ment ez neki soha igazán, de nem tudta, mit tehetne ellene? Önmagáért? 

Jóval harminc fölött járt, mikor ez az egész rászakadt. Addig sem érezte jól magát az életében, de magának is hazudott, elbújt, hogy nyugalma legyen, aztán a támadás váratlanul belülről érkezett. Hirtelen menekülni szeretett volna, de fogalma sem volt, hogyan. Bűntudat gyötörte, hogy árthat azoknak, akiket a legjobban szeretett. Mégsem tudta elviselni tovább, hogy semmi sincs abból, amit valaha elképzelt. Hosszas, lappangó évek következtek, bolyongás egy ismeretlen bolygón, önmaga erdejében. Félelmek, szégyen és bűntudat kerültek elő a sötétből, de mégis mintha elindult volna valami felé. Később, mikor kezdett tisztábban látni, egyszer vett magának egy egyszerű, türkizkék bögrét és reggelenként elkezdte abból inni a kávét, addig nem volt sajátja, együtt használták az összeset, ami volt. Szerette azt a kékséget, vagy csak megszokta, nem tudta volna megmondani. Jó érzés volt, hogy csak az övé. Aztán vett egy új bögrét. Sokkal szebb volt, mint a másik, a máz kevésbé homogén, foltokban keveredett benne a kék és a zöld és fönt körben finom, titokzatos indák kanyarogtak. Onnantól vele töltötte a reggeleket. Csodás volt az új egység-érzés is, de egy nagyobb munkája után több pénzt kapott és úgy érezte megveheti ezt a mostanit. Ez már jóval drágább volt, mint az előzőek és belül is minták voltak rajta. Kinyílt a világ. Ezeken a reggeleken új és újabb rétegeket talált belső világában, sőt néha ez is megesett vele, mint ma, hogy nyugodt volt, szinte harmonikus, annak ellenére, hogy dolgozni kellett mennie. Ült, kezében a színes, festett bögrével és mosolygott. Olyan érzés volt, mintha önmaga újra megtalált darabja lett volna, azonos vele. Most már tényleg indulnia kellett. A hévmegállóban énekelt egy madár.

2019. 04. 03.

Menetelés

Fotó: Szoba kilátással

Vajon milyen lehet a megérkezés?
A megelégedés,
tudni, hogy elég vagy.
Mikor növekszik az önbecsülés.
Lerakódik, beépül...

De addig?

Folytonos önmarcangolás az álarcok mögött. Reménytelen hétköznapok végeláthatatlan sora. Elindulás, menetelés, eltévedés. Folyamatos próbálkozás, már-már odaérés..., de nem,  megint csak megnyílik a mélység.
És újra a kétségbeesés. 
Jeges rémület. 
Hideg egyedüllét. 
Magány egy ismeretlen dzsungelben. Különös hangok, jaguárvicsorgás a közelben, gusztustalan rovarok bőröd alá petéznek... 
Aztán ájult alvás a halálos fáradtságtól. Nem kell többé hajnal,  jó lesz itt, mindent feladva, megdermedve. Csak ne érezzem ezt többé. Ezt a gusztustalan, nyálkás didergést. Nem kell többé kiút, itt maradok. Felejtsetek el...

Végtelen

hosszú,

sötét,

nyirkos

alagút.

Furcsa csönd.

Mégis...

Mi mégis?!

Mintha valami fény derengene...

Nem akarom, nem kell!

Mintha.

Nem tudom...

Most minek ez... Jó itt nekem. Úgysem. Nekem soha. Engem senki. Mindent elrontottam. Nem megy ez már, bassza meg! Hagyjatok...

Semmi...

Egyedül...

Senki...

Megint úton vagyok...
Gépiesen gyalogolok.
Mindegy is...
Nem látom, csak érzem.

Talán csak egy ábránd vezet

oda,
hol
veletek
létezhetek...?

Vagy inkább...

...önmagammal,

teljes valómmal;

A csúnyával és a széppel,
a keserűvel, s a mézzel,
a gyermekkel, a nővel,
a fiatal merengővel,
és a fáradt bölccsel.
Az életteli vadóccal, 
és a keserű pokróccal.
Vele, ha kiköp az élet
és vele, mikor minden újra éled.

Menetelés földön,
menetelés égen.

Menetelés
Menet
El
És?

Milyen lehet a megérkezés?

2018.




2018. 10. 21.

Itt ülök (A Megvalósult Álmok Kertje felé)


Fotó: Szoba kilátással


Ülök a teraszon, a hőség már alábbhagyott és a madarak egész nap nagyon halkan csicseregnek. Ülök a gép előtt, megérkezett az ősz és a tea keserű lett és zavaros is, pedig nagyon szép a doboza. Ülök valahol a világban és, folyton keresek valami tökéleteset, vagy csak jobbat mint eddig volt... nem is tudom. Ma már egészen másfelé megyek, mint húsz éve, de másfelé, mint akár négy éve is. Sok mindent találtam már, de egy időben nem tudtam élni ezekkel a dolgokkal. Nem született belőle tudás, tapasztalat. Vagy ami akkor tapasztalatnak tűnt, nem volt elég csak egy szempillantásra. Úgy éreztem, semmi nem maradt velem, csak nagyon kevesen maradtak meg bennem. Akkoriban keserű voltam, kétségbeesett és dühös... Nem értettem, mi történik. 
Minden eltűnik, elmúlik, átalakul. Nagyon nehéz volt ezt elfogadnom, szeretni még mindig nem tudom.
Mostanában már nem sietek annyira, szeretem élni a napokat egymás után, de még mindig gyors nekem minden. Csak ha egyedül vagyok, akkor élvezem igazán, hogy jelen vagyok. Szeretem megfigyelni magam, leírni, elemezni a gondolataimat, elmélyülni a tevékenységben, amit éppen végzek. Takarítani, sétálni, zserbót sütni, ülni a tóparton este. Még mindig túl sok a lehetőség, túl sok a kötöttség és a teher, de már nem frusztrál annyira. 
Szerettem L-hez járni, együtt kutattuk, hogy mit is szeretnék, mi ad örömöt és mi árt nekem. Én meséltem, ő néha kérdezett. Nem várt semmit, ha sokáig kerülgettem a lényeget, rákérdezett, de semmi több. A lényével gyógyított, az odafigyelésével emelt fel. Az, hogy minden figyelmével, ítélettől mentesen felém fordult, arra bátorított, hogy teljes, valódi minőségemben úgy létezhetek, ahogy vagyok. Arra, hogy az érzéseimhez és gondolataimhoz jogom van, hogy nem kell másnak lennem, mint aki valójában vagyok - vajon ki is vagyok? - hogy nem kell szégyellnem, ha másfélének érzem magam, mint a környezetem. De nem is kell félnem tőlük azért, mert ők mások, vagy nem kell dühösnek lennem rájuk. Ez az időszak most véget ért, de fontos alapzat jött létre bennem, ami eddig hiányzott. Kikerülhetetlen, mint a súly a keljfeljancsiban. És ez a pár mondat még meg sem közelíti a valóságot... (Majd a regényben.)
Mindent köszönök. Együttérzést, tiszteletet és a kis távolságot is. Ettől lett olyan, amilyennek lennie kellett.
Elcsitultak a dolgok, de tovább keresek. 
Kevésbé kétségbeesetten és ritkábban dühösen.

Fotó: Szoba kilátással, Itt ülök








2018. 05. 06.

Arany derengés

Anyák napjára




Sok hiányom közül te a vagy a legalapvetőbb, lemardosóbb. Nem azért, mert már nem vagy itt. Kapcsolatunk legfőbb tulajdonsága mindig is a hiány volt. Ebből kell hát valamit kihoznunk.
Már tisztában vagyok vele, hogy neked ugyanúgy fájt, mint nekem, hogy nem találtuk meg egymáshoz az utat ebben az életben. Görcsös akarások és fájdalmas sérülések feszültek egymásnak közöttünk hosszú éveken keresztül, nem a megértés, az egymás elfogadásának bölcsessége kormányozta lelkünket. Se veled, se nélküled állapot volt, melyben csupán rövid időkre ragyogott fel az egymáshoz tartozás öröme, gyakrabban az egymás iránti elvárások, a sértettség és a harag démonai irányítottak mindkettőnket. Haldoklásod ebben a folyamatban kivételes lehetőség volt, amellyel - ezt is csak azóta fogtam fel - pontosan olyan mértékben éltünk, amennyire akkor, 12 évvel ezelőtt, érettek voltunk rá. Számomra egy volt ez azon nagyon kevés, veled harmóniában töltött időszakok közül, amelyeket megélhettünk ketten. A fájdalom ellenére is meghitt, gyönyörű emlék, még ma is nehéz hasonlót felidézni magamban. Olyan közel kerültünk akkor egymáshoz, mint talán addig soha. Legtöbbször szavak nélkül. Csak ültem az ágyadnál és simogattam a híresen szép formájú kezed. Nem érdekelt semmi más, csak hogy ott legyek, ha szükséged van rám és megnyugtassalak, hogy minden rendben lesz. Tudtam,  - vagy csak éreztem? - hogy oda, ahova indulsz a nyilvánvalóan meglévő fizikai fájdalmak mellett szívbemarkoló félelmek kísérnek. Szerettem volna, ha tudod, hogy nem vagy egyedül, ott vagyok veled teljes valómmal. Minden porcikámmal, gondolatommal és erőmmel téged szolgállak. Nyugtatlak, támogatlak és vigasztallak, amennyire csak tudlak. Elkísérlek, amíg lehet. Éreztem, hogy csak úgy indulhatsz el, ha látod, hogy én nyugodt és erős vagyok. Nem mindig sikerült. Egyszer, emlékszem, hirtelen nagyon elkeseredtem és kiszakadt belőlem a zokogás első csuklása, de te határozottan, szinte durván azt mondtad:
- Ne!
Rosszul esett, de megértettem. Kimentem, és a kórház lépcsőfordulójában sírtam ki magam, aztán visszamentem. 
Jó volt ott lenni veled. Végre éreztem, milyen az, mikor önmagam vagyok és ez neked nemcsak, hogy nincs ellenedre, hanem még támogat is. Egyszerre volt csodálatos egység és fájdalmas búcsú ez nekünk. Végre érezhettem, hogy szeretlek. Megengedtem magamnak, amit annyi éven át megtagadtam magamtól.
Nem beszéltünk ezekről a dolgokról, szinte észrevétlenül megtörtént velünk mindez. Ott voltunk egymásnak. Hasznát vehettem végre végtelen empátiámnak és együttérzésemnek, ami addig inkább akadályozott, mint hasznomra volt az életben, és többek között ez a tulajdonságom is az volt, amelyet te egyáltalán nem értékeltél. Azt hiszem gyöngének és kevéssé életre valónak gondoltál és ez még ma is meghatározó élmény bennem. De ott, azokon az estéken, délutánokon, amikor bent voltam nálad a kórházban pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Tisztán láttam, hogy mi történik és és tudtam, mit kell tennem. Nem érdekeltek az elvárások, vagy, hogy mások, mit gondolnak rólam. Láttam, hogy amit teszek, az vigasz neked, hogy helyesen cselekszem és ez erőt adott. Megerősítette létezésem. Paradox módon éppen akkor, amikor te távozni készültél innen. 
Mindezt nem fogtam föl ilyen tudatosan akkor még. Az azóta eltelt időben kellett még történnie néhány csodával is határos változásnak, és máig tartó folyamatos eszmei bolyongásnak, helykeresésnek, hogy ma így tudjak erről írni és tudom, hogy a bolyongásnak nincs vége. Még rengeteget kell tapasztalnom, míg az a sötét lyuk a lelkemben, ahol egymás iránti szeretetünknek kellene ragyognia, nem csak időnként telik meg harmóniát idéző képekkel, de mindörökre telítődik a teljesség aranyszínű derengésével, melyben majd újra együtt leszünk.


2018. 03. 18.

Megjött a hangom

Aznap, amikor a könyvecske megérkezett, és kézbe vette, az Álmok résznél nyílt ki, átfutotta, és az éjjeli szekrényén hagyta a tollal, amely vele együtt érkezett. Addig is írta az álmait, de éjjel sosem vette rá magát, mindig megvárta a reggelt és csak akkor írta le, amennyire emlékezett belőle. 
Éjjel intenzíven rémisztő, szorongásos álma volt. Ritkán álmodott ennyire emlékezetesen meghatározót, egész napjára kihatót. Úgy érezte, hogy pokolian rossz szándékkal közelít felé valaki, de nem lehetett látni, ki az. Csak a lihegése hallatszott, ahogy egyre közelebb és közelebb jön. Álmában is ágyban feküdt, de valamiért nem bírt mozdulni, mintha beteg lett volna. Volt ott valaki más is a szobában, de háttal állt neki. Kiabálni akart, hogy segítséget kérjen, de nem volt hangja. Mikor már egyre frusztráltabban, sokadszor ismételte ugyanazt a szót, de legfeljebb suttogás jött ki a torkán üvöltés helyett, egyszer csak végre kiszakadt belőle:  
- S e g í t s é g! 
Ez viszont már a valóságban is egy hangos kiáltás volt. Fölébredt. Mindenki rémült volt körülötte, ő viszont megkönnyebbülve nyugtázta, hogy sikerült végre segítséget kérnie: megjött a hangja. Aztán lejegyzett néhány sort az új füzetbe és visszaaludt. Reggel pedig érdeklődve nézte az éjszakai kusza kézírást és a jegyzet alapján a teljes álmot leírta a naplóba.



Idén lesz negyedik éve, hogy intenzíven és néha nyilvánosan is boncolom önmagam. Sokszor úgy érzem, semmi nem lett jobb tőle, sokszor pedig úgy, ha ezt nem csinálnám, már nem igazán élnék, inkább csak olyan élőhalott módon. Egy viszont biztos: külső segítők és az írás nélkül nem haladnék semerre. A kézzel leírt gondolatok által mindig meglepően új világokat fedezek fel, melyek mind bennem élnek. Egyszerre több füzetet is vezetek, de most Hegedüs Erika, a Több van benned, mint gondolnád oldal szerzőjének Újragondoló naplóját kaptam kipróbálásra és a fenti eset tényleg megtörtént velem, pontosan úgy ahogy leírtam. Hiszem, hogy mindennek jelentősége van, ami történik velem és ha le is írom valamilyen formában a tapasztalataimat, érzéseimet, az segít a feldolgozásban, önmagam megértésében. Az Újragondoló napló ráadásul nem csak egy egyszerű jegyzetfüzet, de inspiráció is. Erika az első oldalakon néhány fontos témában olyan gondolatébresztő jegyzeteket írt, melyeknek újragondolása valóban elindíthat egy vágyott élet felé. Témák, melyeket ha valóban végiggondolunk, változtatásra késztetnek. Kérdések, melyekre ha őszintén válaszolunk magunknak, meglepő, új úton indíthatnak el. Meghozhatják igazi, belső hangunkat.

Az Újragondoló naplót itt rendelheted meg.






2017. 12. 25.

Vers

MEGÉRKEZTEM

Ostromlott hétköznapok közt váratlanul csendben megbúvó tisztásra jutottam.
Tudom, mindig is itt volt, de az utat, mely hozzá vezet láthatatlanná tette a
varázslat.

A tó körül ismerős dzsungel, tengernyi növény, virágok, fák, illatos színezet.
Formák százai, mozdulatlan-nyüzsgő, buja környezet, nekem
otthon.

Színpompás, lüktető, mesés őserdő, mennyit kerestelek!
Kimerítő hegymenetek, kétségbeesett zarándoklatok, titkos kertek
közt, tudhattam volna, valahol sejtettem is, csak magamban lelhetlek,
itt leszek valódi
önmagam.

Hallom a vízcseppet,
legördül a levélen,
s a vízbe hull...
Végre minden a helyén,
lassítva elenyész
a vízgyűrű s elér a
lebegés. 


Henri Rousseau: Sétáló nő




2017. 11. 26.

Lélekünnep - Palya Bea koncert

Van itt egy nő, aki énekel a színpadon.
Hallom, tökéletesen intonál, szárnyal a telt, erős hang, érzéseket visz magával és láthatatlanul kapcsolódik mások életébe, érzéseibe, hogy fölkavarja, megrázza őket egészen addig, míg ki nem szakad belőlük a bánat, ki nem buggyan a könny, hogy aztán körbesimogassa a hang, mint egy anya, vagy egy szerető, ki semmit sem kérdez, csak van. Máskor meg ez a hang felvidít, szemtelenül odavág, vagy csábítóan körbefon, felébreszti az életet, a vágyakat és azt kiáltja a világnak: Nézzétek ilyen, meg ilyen, és ilyen is vagyok! És nem szégyellem magam miatta. 
Néha dobolni is szokott, aztán meg táncol, szinte extázisban, és utána fél perccel tökéletesen belép, és tisztán tartja a hangot. Él a színpadon. Odaadja magát, kitárulkozik, felolvad. Lentről úgy tűnik, mind együtt zenélünk ezzel a kivételes nővel, vele és számára nagyon kedves és tisztelt zenészeivel. Mi is sikeresek és megbecsültek leszünk egy pillanat alatt, együtt lélegző közösség. Adunk és kapunk, megosztjuk egymással az alkotás és befogadás tüneményét.
Koncert után lehet vele találkozni, közel kerülni, beszélni. Még mindig ugyanolyan, kedves, közvetlen, és hálás, még első személyes találkozásra is. Megölel, szelfihez pózol, aláír rendületlenül. - Jaj, de jó, hogy jöttök! 
Aztán hazamegyünk, ő is, mi is. Hétköznapok jönnek, dolgozni megyünk, mosogatunk, cikket írunk, énekelünk. Van, hogy megpróbáljuk elviselni az elviselhetetlent, kitalálni, hogyan varázsolhatnánk nem csak elviselhetővé, de örömtelivé is és közben ez a hang kísér minket. Elkísér a munkába,  a kétségbeesett sírásba, mikor senkire sem számíthatunk, a hang ott zeng. Elkísér a boldogságba és a közelgő ünnepvárásba, bárhova megyünk, a hang már ott van bennünk. 
Alkotásra késztet, bátorít és felemel. 
Mindenkinek mást súg, nekem azt, hogy nem vagy egyedül.

Palya Bea koncert, az  Akváriumban - 2017. 11. 25.

Fotó: Szoba kilátással, Elkísérlek, 2017


Fb. like

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails