A kávé hosszú ideje hozzátartozott a reggeli szertartáshoz. Ült az étkezőasztalnál, a panel albérletben, és a padlón szétterülő ragyogó fénysáv magához húzta tekintetét. Gyerekkora óta részletekben látta a világot, soká el tudott merülni egy-egy tűzfal ázott, koszos rajzolataiban, a felhők gomolygásában vagy egy textil színes mintázatában. Szeretett a hangtalan, fölnagyított makrókban gyönyörködni, de minduntalan azzal küzdött, hogy ezt hogyan illessze be életébe?
A fény a nyitott ablakon
keresztül áradt a konyhába, onnan az előszobába az étkező asztalhoz,
megkétszereződött az ablak üvegén és a fehérre mázolt fűrészporos tapétán,
végül visszaverte az olcsó fehér padlóburkolat is bevilágítva az amúgy sötét,
ablaktalan közlekedőt. Legújabb, kedvenc bögréjéből kiitta az utolsó csepp
tejeskávét is és befejezte az evést.
Belebámult a fényességbe.
Muszáj volt, hívta, szinte hipnotizálta ez a fény, mindent elöntött és kizárta
a világot. Nem bírt felállni, pedig indulnia kell mindjárt. Ez csak egy, a
hétköznap reggelek irdatlan sorában, semmi különös. Hány éve is dolgozik? Mikor
a fia 3 éves lett, körülbelül akkor ment el ahhoz a telemarketinges céghez, a
férje pedig pont előtte mondott fel. Nem volt más választása. Eszébe sem
jutott, hogy a főiskolai diplomájával keressen munkát, inkább kihagyta az
önéletrajzból is. Elgondolkodott, meztelen bokáját nézte, ahogy a bokacsont
árnyékot vetett fölfelé, a padlóról szétszórt fénysugarak akadályaként és a
környékén a kisebb erek kitüremkedtek, 15 éve.
Valamiért most nem volt
olyan kétségbeejtő az érzés, hogy munkába kell mennie, mint máskor. Volt még egy
pici idő, hogy elmerüljön ebben a néhány pillanatban. Végül is ez itt egy olyan
tökéletes-féle érzés. Nem kell hozzá senki, csak ő, a bögre és a
fény. Meglepő volt ezt egy munkanap reggelén tapasztalni. Nehéz volt
ellenállni, nem belemenni, rettenetesen nehéz. Szeretett lassítani, leállni és
belefeledkezni a pillanatba, de ez nem illett bele abba a zajos búcsúba, amit a
többiek életnek neveztek és nem is volt erre mindig idő. Az egész kinti dolog,
az ellenkezőjéről szólt. Rohanás, üvöltés, kacagás. Csípőből válasz, hirtelen
fékezés, azonnali megragadás. Nem ment ez neki soha igazán, de nem tudta, mit
tehetne ellene? Önmagáért?
Jóval harminc fölött járt,
mikor ez az egész rászakadt. Addig sem érezte jól magát az életében, de magának
is hazudott, elbújt, hogy nyugalma legyen, aztán a támadás váratlanul belülről
érkezett. Hirtelen menekülni szeretett volna, de fogalma sem volt, hogyan.
Bűntudat gyötörte, hogy árthat azoknak, akiket a legjobban szeretett. Mégsem
tudta elviselni tovább, hogy semmi sincs abból, amit valaha elképzelt. Hosszas,
lappangó évek következtek, bolyongás egy ismeretlen bolygón, önmaga erdejében.
Félelmek, szégyen és bűntudat kerültek elő a sötétből, de mégis mintha elindult
volna valami felé. Később, mikor kezdett tisztábban látni, egyszer vett magának
egy egyszerű, türkizkék bögrét és reggelenként elkezdte abból inni a kávét,
addig nem volt sajátja, együtt használták az összeset, ami volt. Szerette azt a
kékséget, vagy csak megszokta, nem tudta volna megmondani. Jó érzés volt, hogy
csak az övé. Aztán vett egy új bögrét. Sokkal szebb volt, mint a másik, a
máz kevésbé homogén, foltokban keveredett benne a kék és a zöld és fönt körben
finom, titokzatos indák kanyarogtak. Onnantól vele töltötte a reggeleket.
Csodás volt az új egység-érzés is, de egy nagyobb munkája után több pénzt
kapott és úgy érezte megveheti ezt a mostanit. Ez már jóval drágább volt, mint
az előzőek és belül is minták voltak rajta. Kinyílt a világ. Ezeken a
reggeleken új és újabb rétegeket talált belső világában, sőt néha ez is
megesett vele, mint ma, hogy nyugodt volt, szinte harmonikus, annak ellenére,
hogy dolgozni kellett mennie. Ült, kezében a színes, festett bögrével és
mosolygott. Olyan érzés volt, mintha önmaga újra megtalált darabja lett volna,
azonos vele. Most már tényleg indulnia kellett. A hévmegállóban énekelt egy
madár.
