Szentendre felé

Borongós időben indultam Szentendre felé. Utazásra vágytam, világot látni és valamire még. A valami - Czóbel festészete lett. Nem bántam a rossz időt, élveztem az egyedül barangolást. A hév vonatosan zakatolt, és egészen olyan volt, mintha hosszú utazás állna előttem. Néztem a tájat és éreztem, hogy a helyemen vagyok. Óbudán rengeteg felfedeznivaló mellett suhantunk el, egyszer ide is visszajövök és képekbe zárom a graffitiket, az elhagyott gyártornyot. Csak úgy érzésre indultam el a városban, az orrom, vagyis inkább a szívem után. Figyeltem merre visz: szeretem az elhagyatottabb helyeket, a nem túl flancos sörözőket, a kopott falakat, kapukat. Ezt akartam. Szótlanul magamba inni egy rég nem látott hely látványát, elidőzni a közelképeknél, illatokat elkapni a cukrászdák előtt, nagy gonddal fotózni a szar kis mobilommal. Nem szólni és nem megszólítva lenni, komótosan sétálni, bambulni vagy éppen végigvinni egy fontos gondolatot, ami eszembe jut. Magammal lenni.

Czóbel csodás, nagy tudású, erős egyéniség. Határozottsága magába húz és nem ereszt. Egy azok közül a magyarok közül, aki a nagy híresek barátja és egyenrangú társa volt Párizsban. És nem csak ott. Nagybánya, Berlin, Szentendre. Színei intenzívek, képein az alakok szeretnivalóak, a csendéletek beszédesek. Jó lenne ennyire tehetségesnek és egyben sikeresnek lenni valamiben.

Kiállítások Szentendrén a Művészet Malomban:
Czóbel, egy francia magyar
EKSZPANZIÓ XXV+1